Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Nagy Pál: Ezeréves frankofónia - Une francophonie millénaire (2.)

Népszava|2017. júl 15. 06:55
[A+ A-]

A Párizsban élő Nagy Pál francia nyelvű antológiában gyűjtötte összes azokat a magyar szerzőket - írókat, irodalom- történészeket, kritikusokat, művészeket, történészeket, tudósokat, királyokat és fejedelmeket, kiváló katonákat, stb. - , akik "frankofónok" voltak, vagyis beszéltek és írtak franciául. Az antológia közel tízévi gyűjtő- és feldolgozó-munka eredménye.

A magyar Felvilágosodásnak és a magyar reformkornak két igen eredeti figurája az 1733 és 1793 között élt Tóth Ferenc (alias François de Tott) és az 1765 és 1841 között élt Ógyallai Besse János.

Tóth Ferenc apja, Tóth András II. Rákóczi Ferenc apródja volt, így került, viszonylag hosszúra nyúlt törökországi tartózkodás után, Franciaországba. Huszártiszt lett abban a magyar huszárezredben, amelynek parancsnoka Bercsényi László volt, Bercsényi Miklósnak, Rákóczi Ferenc tábornokának a fia, a későbbi "maréchal de France". Tóth Ferenc édesanyja francia, anyanyelve tehát a gallok nyelve, de mivel a fiatalabbik Tóth is a Bercsényi-huszároknál szolgált, ahol a katonák egy része (többsége?) még magyar, jól megtanult magyarul is. Szép karriert futott be, apját elkísérte Törökországba, megtanult törökül, diplomatáskodott, sokat utazott. Egy levantei nőt vett feleségül. Kalandos élete vége felé Douai városka katonai parancsnoka lett, de az 1789-es francia forradalom véget vetett katonai pályafutásának. "Hazatért" tehát Magyarországra (ő mondja így), s egy Tarcsa nevű településen halt meg, 1793-ban. (Tarcsát ma Bad Tatzmanndorf-nak hívják és Ausztriához tartozik.)

Tóth Ferenc rendkívül érdekes munkája a Mémoires du baron de Tott sur les Turcs et les Tartares, 1785-ben jelent meg Maestricht-ban. A maga korában igazi bestseller volt: franciául két év alatt ötször adták ki (ami nem csoda, mert a franciák rosszul ismerték a törököket; ha bizalmi embert akartak küldeni Törökországba, azt a magyarok közül választották; így került másodszor is török földre Tóth András, aki, mint említettem, a Rákóczi-szabadságharc leverése után előbb Törökországba menekült). A fiatalabb Tóth útinaplóját lefordították németre, angolra, hollandra, dánra. Följegyezték, hogy Voltaire és Napóleon lelkes olvasói voltak a műnek ; Voltaire külön levélben köszönte meg Tóth Ferencnek, hogy elküldte neki útikönyvét. Tóth Ferenc névrokonának, az eredetileg szombathelyi egyetemi tanár Tóth Ferencnek, a Történettudományi Intézet kutatójának köszönhetjük, hogy "baron de Tott" könyve, 2008 óta magyarul is olvasható.

Ógyallai Besse János (1765-1841) a Komárom megyei Ógyallán született, de szinte egész életét külföldön töltötte. Nagyszombatban tanult, majd katonaként szolgált különböző európai hadseregekben. S amikor nem katonaként járta Európát, akkor különböző kalandos utazásokban vett részt. Eljutott például az Indiai Óceánban, Madagaszkárhoz közel található Mauritius szigetekre. (Ez a név minden bélyeggyűjtőnek mond valamit.)

Besse János nagy magyar. Akárhol jár a nagyvilágban, a magyar nyelv nyomát keresi és ősmagyarokat fedez fel. Például a Krimi félszigeten, ahová a neves orientalista és antropológus Wilhelm von Humboldt expedíciójának tagjaként jut el, 1829-1830-ban.

Az 5643 méter magas kaukázusi Elbrusz-hegyen (amely nem tévesztendő össze az Iránban található Elbursz heggyel) azon elmélkedik, hogy az Elbrusz név a magyar elborulsz szóból származik. Miért ne; hiszen Ádám és Éva neve is magyar eredetű...

Besse János halála – életéhez hűen – egyik kalandos útján következett be; valahol a Rhône folyó völgyében, Franciaországban halt meg, szegényen és ismeretlenül.

Feltámasztani nem tudjuk, de örüljünk, hogy Vásáry István és a Kőrösi Csoma Társaság jóvoltából, legalább úti jegyzetei feltámadtak magyar nyelven. (Ógyallai Besse János kaukázusi tudósításai, Budapest, Kőrösi Csoma Társaság, 1972.)

Kisfaludy Sándor (1772-1844)

Könyvem fedőlapján kicsiben, s 13. oldalán nagyobb képen a Caroline d’Esclapon kisasszonyt ábrázoló krétarajz reprodukciója látható. Ezzel utalok az egyik legszebb francia-magyar emberi kapcsolatra.

Kezdjük az elején. Kisfaludy Sándor 1792-ben, húsz évesen került Mária Terézia magyar királyi testőrségébe. 1796-ban azonban összetűz feletteseivel, ezért (ahogy mai kifejezéssel mondanánk) kiküldik őt a frontra. A napóleoni háborúk idején vagyunk, a front éppen az olaszországi Milánónál húzódik. 1796 májusában Kisfaludy Sándor francia hadifogságba esik. Tiszt-társaival együtt a dél-franciaországi Draguignanba küldik, s beszállásolják egy helyi nótáriushoz. A szemben lévő házban lakik, rokonainál, Caroline d’Esclapon. Az akkori fogságot természetesen nem úgy kell elképzelni, mint később, például a világháborúk idején kialakult hadifogságot. Kisfaludy és társai, miután szavukat adják, hogy nem szöknek meg, azt csinálnak Draguignanban, amit akarnak, oda mennek, ahová éppen kedvük tartja.

Kisfaludy Sándor Caroline d’Esclapon kisasszonynak udvarolgat; néhány nap múlva már együtt olvassák Petrarca költeményeit, olaszul (Kisfaludy, Bécsben, egy olasz táncosnő kedvéért tanult meg olaszul), Rousseau műveit és a francia költőket franciául. Költőnk – mint későbbi vallomásaiból kiderül – szerelmes lesz a francia lányba, s tudja, hogy a fiatal hölgy is szereti őt. De habozik, tiszteli (talán túlságosan is tiszteli) Caroline-t. A draguignani fogság mindössze két hónapig tart; Kisfaludy és tiszttársai újra szavukat adják, hogy ebben a háborúban már nem fognak fegyvert a franciák ellen, tehát hazatérhetnek. A fiatalok megfogadják, hogy levelezni fognak. De nem írnak egymásnak, az idillnek vége.

Legalább is kívülről nézve. Mert a Caroline-nal való találkozás Kisfaludy örök, fájó emléke marad; sokat ír erről, magyarul, de főleg franciául, versekben és intim naplójában. Feleségül veszi Szegedy Rózát, megírja Himfy szerelmei-t, ünnepelt költője lesz nemzetének. Caroline férjhez megy, négy gyermeke születik; fiatalon, 1805 szeptemberében Párizsban hal meg.

Miért habozott Kisfaludy Draguignanban? – tehetjük fel a kérdést. Igaz, hogy várta magyar múzsája (Szegedy Róza), de, azt hiszem, nem ez volt a döntő ok, hanem az, hogy Caroline viszonylag egyszerű családból származott (apja a királyi zsandároknál szolgált, míg viszonylag fiatalon el nem hunyt); Caroline tehát szegény, árva lány volt, a vele való házasság "mésalliance", vagyis rangon aluli házasság lett volna Kisfaludy számára. A költő, ez a falusi nemes, konzervatív földbirtokos, a magyar vidéki életet és a nemesi élet dicsőítését választotta.

Draguignanban ma emléktábla jelöli azt a házat, ahol Kisfaludy Sándor lakott. Őrzik, ápolják a magyar huszártiszt emlékét.

Széchenyi István (1792-1860)

Széchenyit nem "kötelességből" emelem ki. Naplója két kiadásban is megvan párizsi könyvtáramban. Viszota Gyula és a Magyar Történelmi Társulat 1926-ban több kötetben adta ki Budapesten Gróf Széchenyi István naplóit. Oltványi Ambrus ebből a kiadásból válogatva jelentette meg, Napló címmel, a Gondolat Kiadónál, 1982-ben, a maga Széchenyijét

Az első a jobb kiadás. Széchenyi ugyanis naplóját négy nyelven írta: anyanyelvén, vagyis németül, bizonyos részeket magyarul, amikor Franciaországban utazgat, akkor franciául, amikor Angliában, akkor angolul. Ezt Viszota természetesen tiszteletben tartja: azon a nyelven közli könyvében az egyes részeket, amely nyelven azok íródtak! Példásan jó, jegyzetekkel bőven ellátott kiadás a Viszotáé.

Oltványi Ambrus a huszadik század második felének magyar filológia gyakorlatát követi: ezeknek az idegen nyelven írott részeknek a többségét lefordítja, illetve lefordíttatja magyarra. A magyar szöveg ellen nem lehet kifogásunk: az egyik fordító például a kitűnő költő, Jékely Zoltán volt. Azt azonban már a leghatározottabban kifogásoljuk, hogy az eredeti – német, francia, angol – szöveget Oltványi sem lábjegyzetben, sem függelékben nem közli! Ez az eljárás, amely a 21. századi magyar filológiában általánossá vált, véleményem szerint minden szempontból elfogadhatatlan! Így a teljes, pontos íróportré nem rajzolódhat ki.

Egy másik, még kirívóbb példa: Radnóti Miklós Szegeden, "kisdoktoriját" a francia egzotizmusról írta, franciául. Ez az avantgárdot, pl. a francia szürrealizmust magasztaló szöveg, részletekben és kivonatolva csak magyarul olvasható Baróti Dezső tanulmányában. (Baróti Dezső, "Radnóti Miklós ismeretlen világirodalmi tanulmánya", Szeged, Tiszatáj, 1971/1, 44-53 oldalak.) Pedig egészen más képünk lenne Radnótiról, akit bukolikus, majd realista mártír költőként ismertünk meg, ha eredetiben olvashatnánk avantgárd szövegét!

De nem olvashatjuk eredetiben Szerb Antalnak egy fiatalkori román barátjához írt, 34 francia nyelvű levelét sem. (Magyar fordításban a levelek megjelentek.)

De térjünk vissza Széchenyire. Az antológiában azt a francia nyelvű beszámolót közlöm, amelyben elmondja Eperney-ben, Champagne-ban, Wesselényi Miklós társaságában tett látogatását egy Moët nevű úrnál, akinél megismerkednek annak vejével, Chandon úrral is. Végigkóstolják a már akkor híres, 1743-ban alapított Moët et Chandon-pincészet legjobb pezsgőit, s Széchenyi bizony becsíp, Wesselényi alig tudja őt hazatámogatni.

Ez az emberközeli kép még jobban megszerettette velem Széchenyit.

A Telekiek. Teleki Sándor.

A Telekiek, mint tudjuk, több jelentős diplomatát és államférfit adtak szülőhazájuknak, s a magyar történelemnek. Az antológiában szerepel Teleki József (1738-1796), aki Voltaire-rel vitázott a "nagy szellemek gyenge pontjairól" és Rousseau-val levelezett; Teleki Sámuel (1739-1822), a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója – ők mindketten Svájcban tanultak a világhírű, matematikus és fizikus Bernoulli-testvéreknél.

Teleki László (1811-1861) kiemelkedő szerepet játszott a 48-as magyar szabadságharcban: Batthyány Lajos miniszterelnök ezt az okos, jó megjelenésű magyar hazafit nevezte ki Magyarország párizsi képviselőjének; neki köszönhető, hogy a forradalmi Magyarország iránt szinte a teljes vezetőréteg rokonszenvet érzett Franciaországban.

Teleki Blanka (1806-1862) a magyar női emancipáció egyik első képviselője. Az 1848-as magyar forradalomban és szabadságharcban való részvétele miatt 10 évi várfogságra ítélték. Hat évet ült Kufsteinben. Súlyos betegen szabadult, Párizsba ment, ott élt testvérénél, Teleki Emmánál, a francia Auguste de Gérando, a nagy magyar hazafi özvegyénél. Gruby Dávid doktor mindent megtett, hogy helyreállítsa Teleki Blanka egészségét, de ez neki sem sikerült. Késő volt. Blanka 1862-ben meghalt.

A tizenkilencedik század egyik legszínesebb magyar egyénisége: Teleki Sándor (1821-1892). (Csak emlékeztetőül: Petőfi az ő koltói kastélyában töltötte mézesheteit Szendrey Júliával.) Teleki Sándorra erősen hatott Táncsics Mihály, aki jó ideig házitanítója volt. Sándorunk 1848-ban, egyszerű honvédként, belépett a forradalmi magyar hadseregbe, de Kossuth figyelemmel kísérte sorsát: ezredessé léptette elő és kinevezte az erdélyi hadsereghez, Bem apó mellé. A szabadságharc végén Aradon fogságba esett, de megszökött, és Törökországon keresztül Franciaországba ment. III. Napóleon államcsínye után azonban menekülnie kellett: Victor Hugo-val tartott Jersey-be. Ezen az anglo-normand szigeten (majd később Gernesey-ben) szerkesztette Victor Hugo L’Homme (Az Ember) című újságját, amelybe Európa akkori szellemi elitje írt: Mazzini, Ledru-Rollen, Michelet, Kossuth, Herzen, és a többiek.

Teleki Sándor ez időben vezetett "emigráns naplójába" vagy albumába olyan emberek írtak emléksorokat, mint az olasz szabadsághős, Garibaldi, Teleki Sándor jó barátja, az író Alexandre Dumas, és Victor Hugo. Az "emigráns albumot" a Széchenyi Könyvtár kézirattárában őrzik. Két oldal reprodukciója, antológiámban, elég halványra sikeredett, de remélem, hogy jószemű filológusok elolvassák, tanulmányozzák, és kommentálják majd ezeket a kiadatlan sorokat.

Dr. Gruby Dávid (1810-1898) és dr. Mandl Lajos (1812-1881)

Az első Budán végzett magyar zsidó orvos Österreicher József (1756-1832) balneológus, neves balatonfüredi fürdőorvos volt. Nem lehetett könnyű dolga. A nála fiatalabb Gruby Dávid és Mandl Lajos kénytelen-kelletlen külföldre, Párizsba mennek, hogy orvostant hallgathassanak. Mindkettőből híres orvosprofesszor lesz: Gruby a parazitológia előfutára, Mandl Pasteur nyomába lép, és az anatómiai kutatásokban a mikroszkóp használatának egyik első szorgalmazója.

Az 1848-as forradalmak kitörésekor a két – harmincas éveiben járó – fiatal orvos (már mindkettő francia állampolgár) hazautazik Magyarországra, s néhány hónapig katona-orvosként szolgál szülőhazája forradalmi hadseregében. (Ezt Csillag István orvos-történész Régi zsidó orvosok és kórházak című könyvéből tudjuk. A könyv a zsidó-magyar történelmi dokumentumok XIII. köteteként jelent meg Budapesten, 1970-ben.)

Mandl Lajos már 1848 májusában nagy szolgálatot tesz a zsidó emancipációt többé-kevésbé magas szinten gyakorló szülőhazájának. Amikor Lamartine (1790-1869), a híres francia költő rövid ideig a 48-as párizsi forradalmi kormány külügyminisztere, titkos megbízatást fogad el tőle : Bukarestbe megy, az ottani helyzet felmérésére. Budapesten megáll, s találkozik Széchenyivel, Kossuth-tal, Deákkal, Pulszkyval és másokkal, s tanácskozik velük. Bukarestből (franciául) levelet ír Széchenyinek, mintegy a pesti beszélgetést folytatandó, amelyben két fontos kérdést vet fel újra : a nemzetiségi kérdést és a Dunai Konfederáció, a "Confédération générale des provinces du Danube" kérdését. A konfederáció perspektívájában azt tanácsolja például politikus beszélgetőpartnereinek, hogy az egyre érlelődő gondolat képviseletére a magyar kormány küldjön magyar nemzetiségű képviselőt Bukarestbe. (A Monarchiát a román fővárosban addig egy osztrák diplomata képviselte.)

Mandl Párizsba visszatérve pénzügyi támogatást nyújt a párizsi magyar emigrációnak, segíti például a La Hongrie en 1848 című újság megjelenését.

Mandl Lajos érdemeire emlékeznek majd a magyar közélet képviselői, amikor 1861-ben ünnepélyesen fogadják őt Pesten, a Nemzeti Körben.

Gruby Dávid – a kutatás mellett – gyakorló orvosként is ismert. Balzac, Chopin, Victor Hugo, Lamartine, Heine, George Sand, Liszt Ferenc orvosa és III. Napóleon is igényt tart tudására. Ugyanakkor a magyar kolónia orvosa, ő próbálja például talpra állítani Teleki Blankát, aki a kufsteini várfogságból, hat év után, súlyos betegen szabadult.

Ahányszor csak a Magyarországon tapasztalható primitív antiszemitizmussal szembesülök, többek között Gruby Dávidra és Mandl Lajosra gondolok. Hálával és szeretettel.

Ady Endre (1877-1919)

Tudott-e Ady franciául? Mennyire tudott? Sehogyan – hangzik az elhamarkodott válasz. A nemzeti kisebbségi érzés tipikus esetével állunk szemben.

Európa népei nem becsülik a magyart, pedig Magyarország évszázadokon keresztül a kereszténység védőbástyája volt. - Kis nemzet vagyunk. Nem beszélünk nyelveket – hangzik a panasz. Az önbecsülés nulla fokán születnek ezek a kijelentések, amelyeket rögtön az (ellensúlynak tekinthető) efféle megállapítások követnek: pedig a magyar az egyik legintelligensebb (legbátrabb, legtehetségesebb, stb.) nép, s Magyarország bokréta Isten kalapján.

Nem tudom, nagy nép vagyunk-e, vagy kis nép, annyit tudok, hogy általában ajánlatos a kijelentéseken túl, a dolgot magát nézni.

Maradjunk az irodalomnál, s vizsgáljuk például, hogy Ady Endre vagy Radnóti Miklós mennyire tudott franciául. Adyról barátai följegyezték, hogy amikor Párizsban tartózkodott (s ez, ha összeadjuk a Párizsban töltött hónapokat, körülbelül három évet tesz ki), azzal kezdte napjait, hogy (a ma is létező) Cluny kávéházban az összes ott található napilapot elolvasta. Ez jó egy- másfél órás foglalatosság lehetett. Mint tapasztalatból tudjuk, a nyelvtanulás egyik leghatásosabb módja az újságolvasás. Én magam párizsi életem első napjaitól kezdve olvasom a Le Monde című napilapot, így tanultam, minden nap, franciául. (Persze Camus-t és Sartre-ot is olvastam...) A "direkt nyelvmódszer" mellett, amikor is francia szerelmünktől tanuljuk a nyelvet, az újságolvasást melegen tudom ajánlani.

Ady tehát újságot olvas; megjegyzéseit a "fekete noteszkönyvként" ismert (és később meg is jelentetett) noteszéba írja, s megtanul franciául. Valószínűleg passzív lehetett nyelvtudása, de értette, amit olvasott, és fogalmazni is tudott franciául.

Két írását szokták idézni. Az egyik Adynak a Mercure de France című folyóiratnak küldött francia nyelvű levele. Ez tulajdonképpen válasz Félix de Gérandonak a folyóirat előző számában megjelent szigorú hangú "magyar levelére" (tudósítására), amelyben Hatvany Lajos A szűz című színdarabját dorongolja le. S ami még sértőbb Ady Endrére nézve: de Gérando azt írja a fiatal magyar írókról, hogy azok német-barátok, holott például én (írja Ady Endre) Párizsban élek, s elsőként fordítottam magyarra Baudelaire és Verlaine verseit... A filoszok "koncedálják", hogy ezt a cikket Ady Endre írta, de hozzáteszik, hogy az Ady-levél jó franciasága Lédának köszönhető. Soit.

Révész Béla Ady és Léda című, 1934-ben megjelent könyvében közöl egy rövid, jó franciasággal írt Ady-levelet, amelyet a költő, haragjában, a Moulin Rouge nevű revüszínház igazgatói irodájában vetett papírra (egy távirat hátlapjára), mert neki, és Pestről aznap érkezett újságíró barátjának nem adtak ingyenes szabadjegyet. (Révész Béla könyvének 284. oldalán reprodukálja Ady rögtönzött levélkéjét, onnan vettem át antológiámba (446. oldal))

Aki ezt a levelet írta – ha nem is kifogástalanul – de tudott francául. S ezt a kis fogalmazványt Léda biztosan nem javította ki...

Azt is tudjuk, hogy Ady kedvenc francia költői Baudelaire, Verlaine, Mallarmé voltak. Némi franciatudás ezeknek a költőknek a megértéséhez is kell. S az sem "véletlen", hogy Ady az akkor felfedezett Lautréamont dicséri, mert valahol olvasott róla. Miért nem egy kisebb tehetségű költőre figyel fel? Sok név kerülhetett pedig látókörébe a folyamatos újságolvasás során!

Radnóti Miklósról (1909-1944) is azt állították, hogy alig tudott franciául. Felesége, Gyarmati Fanni is ezt mondta nekem egyszer Szigligeten, az Alkotóházban. Baróti Dezső, a jóbarát, még azt is megkockáztatta, "Radnóti Miklós ismeretlen világirodalmi tanulmányában", hogy Radnóti, aki először magyarul írta le gondolatait a francia exotizmusról (tulajdonképpen a francia szürrealizmusról), "kisdoktorijában", majd azokat franciára fordította, "idegen segítséget vett igénybe" a fordításnál.

Mivel Radnóti eredeti, kézzel írt francia szakdolgozatát áttanulmányozhattam a MTA Könyvtárában, ezt az "idegenkezűséget" nem tartom valószínűnek. Radnóti francia szövegébe Zolnai Béla, kiváló tanára, itt-ott, ceruzával belejavított. A szöveg egésze azonban megfelelő franciatudásról tanúskodik.

*

Talán észrevették, hogy amikor az antológiában szereplő szerzőkről beszéltem, főként arisztokrata származású szerzőket mutattam be. Ezekben a századokban a fiatal magyar nemesek, arisztokraták, valamint a papi pályát választó katolikus és protestáns diákok voltak azok, akik tanulhattak, utazhattak. Ezért vannak ők többségben ebben a részben. A II. kötetben módosul majd a kép.

Nagy Pál

Lájkoljon minket a Facebook-on is!