Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Nagy Pál: Ezeréves frankofónia - Une francophonie millénaire (1.)

Népszava|2017. júl 15. 06:50
[A+ A-]

A Párizsban élő Nagy Pál francia nyelvű antológiában gyűjtötte összes azokat a magyar szerzőket - írókat, irodalom- történészeket, kritikusokat, művészeket, történészeket, tudósokat, királyokat és fejedelmeket, kiváló katonákat, stb. - , akik „frankofónok“ voltak, vagyis beszéltek és írtak franciául. Az antológia közel tíz évi gyűjtő- és feldolgozó-munka eredménye.

Az első kötet (amely a honfoglalástól az első világháború végéig tartó időszakot öleli fel) a 140 évvel ezelőtt alapított Honoré Champion párizsi tudományos kiadónál jelent meg, 2016 májusában, közel 500 oldalon. (Paul Nagy, Une Francophonie millénaire. Anthologie de textes écrits en français par des auteurs hongrois, du Moyen Âge jusqu’à 1918, Paris, Honoré Champion, Bibliothèque d’Études de l’Europe centrale, série « Littérature », dirigée par Michel Marty, 17, 2016.)

Ebből 200 oldal az a tanulmány, amelyet a franciáknak Magyarországról és (a kötetben szereplő) magyar emberekről írtam. A könyv antológia-részében 84 magyar szerző eredetileg is franciául írt szövege olvasható. Az Ezeréves frankofónia nem népszerűsítő mű, hanem tudományos munka, számos lábjegyzettel (forrásmegjelöléssel), bő bibliográfiával és a kötetben szereplő nevek indexével.

A könyv céljáról

Szeretném, ha a franciák jobban megismernék a magyarok történelmét, gondolkodás- módját, tudományos és technikai eredményeit, a gondolkodó és cselekvő magyarokat. Szeretném, ha a franciák tudatosítanák, mennyi közös vonása, közös tulajdonsága van a magyaroknak és a franciáknak.

Igyekeztem bemutatni a magyar történelem, a gondolkodástörténet, a magyar irodalom és művészet sokszínűségét, hibáit és értékeit; értékeinek kiváló minőségét, azt, hogy milyen távol áll a gondolkodó magyaroktól a gyűlölködés, az állandó harci készültség téveszméje; mindezt, talán nem véletlenül, magyar szerzők francia nyelvű írásain keresztül. A francia nyelvet ugyanis a világosság: a Felvilágosodás élő nyelvének tartom. Vagy ahogy Kende Péter, párizsi szomszédom és barátom fogalmazta: "A szabadság a franciák anyanyelve". (Az interjú a Népszabadság hétvégi mellékletében jelent meg, 2015 novemberében.)

Abból az evidenciából indultam ki, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók ! De felsőbbrendűek sem vagyunk ! A magyar ember egyenértékű a francia, a német, a zsidó, a román, az angol, a cigány, a szlovák, az amerikai, az orosz, a szerb, a kínai emberrel.

Miért fontos ezt tudnunk és mindig szem előtt tartanunk ?

Egyrészt azért, mert éntudatunk, önismeretünk meghatározza egy adott eseményre adott elméleti válaszunkat és gyakorlati tevékenységünket. Kevesebb csalódás érne bennünket, ha egészségesebb én-ismerettel, ön-tudattal próbálnánk szembenézni létünkből fakadó feladatainkkal. De azért is fontos tudnunk, kik vagyunk és mit érünk, hogy összehasonlíthassuk magunkat más embercsoportokkal: más népekkel, más nemzetekkel.

Ezt régebben úgy is fogalmazták: mit ér az ember, ha magyar?

És mit ér az ember, ha francia? Mit ér például a magyar ember a francia emberrel összehasonlítva? Ifjúkorom huszonkét évét követően hatvan éve élek Franciaországban, kétnyelvű író vagyok. De hiába a "Pathos der Distanz", a távolság pátosza (Nietzsche), 100 százalékig elfogulatlan elemzésre nem vállalkozhatom.

Jelenidejű történelmünk kényes problémáit is jobban megértenénk, ha egészségesebb, kiegyensúlyozottabb öntudattal próbálnánk őket megközelíteni. A vehemens magyarországi antiszemitizmusra, a talán még vehemensebb cigány-gyűlöletre, és a Magyarországon, illetve a környező országokban, valamint a Nyugaton élő magyarok egymáshoz való viszonyára gondolok.

Annyit tehettem: antológiámban közlöm több zsidó vallású magyar francia nyelvű szövegét. Ezekből a szövegekből is kiderül, milyen tisztességes ember és jó hazafi volt egy Szarvady Frigyes, az 1848-1849-es párizsi magyar "követség" (tulajdonképpen magyar képviselet) titkára, Gruby Dávid párizsi magyar orvosprofesszor, és kollégája, Mandl Lajos doktor, akit Széchenyi javaslatára választottak meg magyar akadémikusnak ; Frankel Leó, a párizsi Kommün magyar minisztere ("Délégué à la Commission du Travail, à l’Industrie et de l’Échange" ez volt a pontos funkciója); Kont Ignác, Kohn Mózes és Apfel Janka tehetséges gyermeke, aki az 1880-as években Párizsban tanult, majd a Sorbonne-on egyetemi tanár lett, s tekintélyét arra használta fel, hogy francia nyelvű könyveiben az igen tevékeny román, szerb, cseh nacionalisták magyarellenes propagandáját próbálta ellensúlyozni; Horn Ede, a zsidó emancipáció harcosa, aki 1849-ben Der ungarische Israelit címmel Pesten újságot alapított, majd ugyancsak 1849-ben harcolt az osztrákok és az oroszok ellen; a megtorlás elől Franciaországba menekült, s újságíróként kereste kenyerét. De mihelyst lehetett, hazatért, és a Jókai Mór-alapította Neuer Freier Lloyd szerkesztője lett, végül pedig kereskedelmi miniszter, aki ilyen minőségében sokat tett Magyarország felemelkedéséért.

Ami a cigánykérdést illeti, gyalázatosan bántunk és bánunk ma is a magyar cigányokkal, akik pedig szintén többször tanújelét adták annak, hogy a magyarsághoz tartozónak érzik magukat. Legutóbb például a román rendszerváltás során, a marosvásárhelyi összetűzések idején.

Ami a Magyarországon és a különböző környező országokban, vagy Nyugat-Európában élő magyarok viszonyát illeti, erre most nem térek ki, de (mivel magam is Nyugaton élő magyar vagyok) megjegyzem: két területen lehetett volna, s lehetne talán ma is többet tenni: egyrészt szaktudásukat, tapasztalatukat jobban ki lehetett volna használni, másrészt több figyelmet kellett volna fordítani arra, hogy hagyatékuk hazakerüljön. Erre vonatkozólag a magyar kormány néhány lelkiismeretes képviselője tett is erőfeszítéseket, de átfogó állami terv a hagyatékmentésre nem született, rengeteg érték veszett el az ország számára. (Például a párizsi Pátkai Ervin szobrászművész, vagy a londoni Siklós István költő hagyatékára gondolok.)

Trianon

Ebben a rövid bevezetőben még egy kérdésre szeretnék röviden kitérni. Röviden, mert a problémát antológiám 2. kötetében részletesen tárgyalom (ezt a részt egyébként már meg is írtam). Ez pedig a Versailles-i békeszerződés ("Trianon") problémája.

Vázlatosan szólva: véleményem szerint (mely a hazai és külföldi magyar történészek munkáit olvasva alakult ki bennem), Trianon, magyar szempontból, két fő ok miatt következett be. Egyrészt azért, mert a feudális, fél-feudális Magyarország, a magyar uralkodóosztály nem tudott túllépni saját árnyékán; a 19. század második felében, a 20. század első felében nem tudta a régen esedékes, halaszthatatlan szociális reformokat megvalósítani (földtulajdon; a munkásság, de még inkább a parasztság szociális státuszának rendezése; a szavazati jog kiterjesztése, stb., stb.). Ez a status quo a nálunk előbbre tartó nyugati társadalmakban, mind az átlagemberek, mind a politikusok és államférfiak körében ellenszenvet keltett. Másrészt azért következett be Trianon, mert sokáig néhány tisztességes ősünk, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Deák Ferenc, Teleki László és mások erőfeszítései ellenére sem sikerült elfogadható nemzetiségi politikát kialakítanunk a magyar- országi kisebbségek számára, a fentebb jelzett időszakban, amikor a cseh, szlovák, román, szerb nemzetiségi vezetők igen aktívak voltak Nyugat-Európában, kiváltképpen Párizsban.

Ezzel együtt azt is tudom, hogy a trianoni béke-diktátum mindenekelőtt a francia (és angol) nagyhatalmi törekvések következménye, tehát elsősorban a francia és angol politikusok lelkén szárad. Itt és most nem megyek bele ennek a roppant összetett kérdésnek a tárgyalásába (ezt egyébként is megtették kiváló történészeink), csak annyit jegyzek meg, hogy az ügyben szerencsésebb azokat a franciákat, például a francia katonai vezérkar képviselőit megszólaltatni, akik maguk is tragikus fejleményként értékelték és értékelik az osztrák-magyar Monarchia szétverését, s a trianoni békeszerződést.

A magyarok közül pedig azoknak a hangját érdemes felerősíteni, akik okos elemzéssel igyekeztek Trianont megközelíteni, alternatívát javasoltak, politikai érvelésük a józan ember érvelése, s nem nacionalista jelszavak szajkózása. Jónéhány ilyen politikusunk, történészünk, szociológusunk volt, és van ma is, például a Károlyi kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott minisztere, Jászi Oszkár, vagy (a maiak közül) Fejtő Ferenc, az osztrák-magyar monarchia felbomlásáról szóló könyv szerzője. Bibó István műveit is kötelező olvasmánnyá tenném magyar iskolákban és értelmiségi körökben. S ma, 2017-ben, érdemes odafigyelni olyan kiváló szakemberek munkásságára mint Szarka László, Romsics Ignác, Ablonczy Balázs, Katona Csaba (sokáig sorolhatnám még a Történettudományi Intézet tisztelt munkatársainak nevét), valamint a párizsiakra: Kende Péterre, Karády Viktorra, Zempléni Andrásra is. Ezek után a bevezető gondolatok után néhány példa erejéig szóljunk

A könyvben szereplő szerzőkről

Eckhardt Sándor és Gábriel Asztrik professzorok nyomán részletesen írok arról, hogy Szent István, akit Esztergomban 1001. január elsején koronáztak magyar királlyá, a koronát egy francia pápától, II. Szilvesztertől (hétköznapi nevén Gilbert d’Aurillac-tól) kapta, aki (ezen a gesztuson túl) francia Benedek-rendi (bencés) szerzeteseket is küldött Magyarországra, a Cluny apát, Szent Odilo (962-1049) hathatós segítségével. Ebből az időből kevés írásos emlék maradt fenn, azok is latin nyelvűek.

A XII.-XIII. századtól kezdve sok fiatal magyar (főként papnövendék) tanult a párizsi kollégiumokban, illetve egyetemeken (a Sorbonne-t 1257-ben alapították), illetve tartózkodott huzamosabb ideig francia kolostorokban. Ők és világi társaik alkotják a peregrinusok (vándordiákok) népes seregét. (Persze magyar diákok más városokba is szívesen mentek, például Páduába, Itáliába.)

A Reneszánszról szólva – ez nagyjából a XIV., XV. és a XVI. század - próbáltam "francia" szempontból igazságot szolgáltatni két, franciául beszélő, a Jagello, illetve a Habsburg királyi családból származó magyar királynak, II. Lajosnak (1506-1526) és I. Ferdinándnak (1503-1564). II. Lajos volt az, aki 1526-ban Mohácsnál, az I. Szulejmán elleni csatában, illetve a csatatérről menekülve belefulladt a Csele-patakba. Az antológiában 1521-ből származó, francia nyelvű levelét közlöm, amelyet X. Leó pápának írt : segítséget kért tőle a török elleni hadjárathoz. Néhány évvel később, 1537-ben I. Ferdinánd Brüsszelbe ír franciául testvérének, Mária királynőnek, ő is segítséget kér a törökök ellen.

Úgy tűnik, ez a két első, összefüggő írásos francia emléke a magyar történelemnek. A kutatás azonban folytatódik; reménykedjünk még régebbi szövegek felbukkanásában.

A Reneszánsz nagy magyarjai, Gosztonyi János, Oláh Miklós, Dudith András püspökök, érsekek az egész akkori Európában ismert és megbecsült humanisták voltak. Robert Burton angol lelkész, matematikus, asztrológus és humanista (1576-1640) A melankólia anatómiája című, több mint kétezer oldalas művében (1621) például többször hivatkozik Dudith Andrásra és Zsámboki Jánosra.

Leghíresebb humanistánk: Zsámboki János (Johannes Sambucus, 1531-1584). Emblémáit, ezeket a latinul írott, majd franciára és más idegen nyelvekre lefordított verseket, amelyeket általában korabeli művészek illusztráltak, az Antwerpenben, Belgiumban működő ismert francia nyomdász, Christophe Plantin adta ki, 1564-ben. Plantin Zsámbokinak más munkáját is megjelentette, pl. néhány régi orvostudós és filozófus portréját megrajzoló könyvét, 1574-ben.

Az emblémának, ennek az akkoriban új irodalmi műfajnak Alciatus olasz humanista a szülőatyja. Emblematum liber című gyűjteménye 1531-ben jelent meg Augsburgban, s különböző nyelveken 150 kiadást ért meg. A műfaj egyik ismert alakja: Giovanni Campani (más néven Cesare Ripa), akinek gyűjteménye, az Ikonológia 1593-ban látott napvilágot.

Zsámboki tehát Alciatus után, de Ripa előtt adta ki emblémáit. A nagyvilágban ezt számon tartják, de nekünk nehezebb dolgunk van: magyarul ugyanis nem olvashatók, hozzáférhető kiadásban, Zsámbokinak, az új-latin európai költészet e jelentős alakjának eredetileg latin nyelvű versei...

Szenczi Molnár Albert (1574-1634) református prédikátor ugyancsak fontos alakja a magyar és az európai humanizmusnak. A szerény származású Szenczi Molnárnak 16 éves korában sikerült vándordiákként külföldre mennie ; 47 éves koráig, tehát 31 évig maradt Nyugat-Európában, főként Németországban. Annyit minden művelt ember tud, hogy Szenczi Molnár magyarra fordította Clément Marot és Théodore de Bèze francia reformátorok zsoltárait, – ezeket a magyar protestánsok mind a mai napig éneklik, Claude Goudimel (1514 vagy 1520-1572) ugyancsak francia muzsikus dallamaival. Azt is tudjuk, hogy Szenczi Molnár magyar "grammatikácskája", vagyis nyelvtankönyve több mint 150 kiadást ért meg; latin-magyar s magyar-latin szótárát pedig a 19. századig használták őseink. Protestáns körökben közismert az is, hogy lefordította Kálvin János Keresztyén institúciók című könyvét.

Azt azonban (a szakembereken kívül) kevesen tudják, hogy Szenczi Molnár a kor legjelentősebb európai humanistáival társalkodott és levelezett: Marot Kelemennel és Béza Tódorral (a magyar protestánsok így mondják), Johann Heidfeld herborni teológiai professzorral, Elias Hutter nürnbergi hebraistával, Martin Opitz-cal, a német nyelvű barokk költészet megteremtőjével, Ludovicus Piscatorral, a kor legolvasottabb poétikájának írójával. Az sem eléggé közismert, hogy Szenczi Molnár német filológus és író barátait beajánlotta Bethlen Gábor gyulafehérvári udvarába, Martin Opitz, Johann Heinrich Alsted, Heinrich Bisterfeld, Ludovicus Piscator és Andreas Graff mind tanítottak Gyulafehérváron. De Szenczi Molnár jó barátai voltak a Szent Bertalan éjszakája (1572) után Németországba emigrált francia hugenották is, például Clemens Dubois lelkész, vagy Jacques Bongars könyvgyűjtő és diplomata. Bongars vagy Bongarsius Szenci Molnártól kért adatokat egyik fontos munkája, a Rerum Hungaricum Scriptores megírásához, amely 1600-ban jelent meg Frankfurtban.

Azt pedig mi, magyarok, egyáltalán nem tudatosítottuk magunkban, hogy Szenczi Molnár Albert kiváló nyomdász is volt! 1602-ben, Frankfurtban, a kor ismert tipográfusánál, Johannes Sauriusnál lakott, 1604-ben, Nürnbergben Elias Hutter hebraistánál és nyomdásznál volt lakása, majd Oppenheimben közel egy évig Hieronymus Galler nyomdájában korrektorként dolgozott. Alaposan megismerte tehát a nyomdász mesterséget, többek között ezért tudta megírni két fontos művét, az Analecta Ænigmaticát (a Válogatott talányokat), 1608-ban, s a Lusus poeticit (Poétikai játékokat) 1614-ben. Ezért lehetett az első magyar képversek megalkotója, például a Cubusé, amely - hála Tandori Dezső (a Kortársban megjelent) fordításának, bekerült magyar irodalmi köztudatba.

Szenczi Molnár – kortársai szerint – jelentős újlatin költő volt. Azonban sem latin nyelvű versei, sem azok fordítása nem jelent meg Magyarországon nem szakembereknek szánt kiadásban, mert néhány neves irodalomtörténészünk erre nem tartotta méltónak őket. Csak a német kortárs költők dicsőítették ezeket a verseket!

II. Rákóczi Ferencről (1676-1735) mindnyájan tudjuk, hogy méltó volt őseihez és édesanyjához, Zrínyi Ilonához, aki, miután első férjét, I. Rákóczy Ferencet röviddel kisfia születése után, még 1676-ban elvesztette, 1682-ben férjhez ment Thököly Imréhez.

Rákóczi-dokumentumaimat úgy állítottam össze, hogy a francia olvasó ne csak a szabadsághőst ismerhesse meg, hanem a fejedelem, s a fejedelem felmenőinek jellemét, emberi habitusát is. Ezért közlök például az antológiában egy francia nyelvű jegyzőkönyvet, amely 1698-ban Törökországban, a francia követségen készült, s azt rögzíti, hogy Zrínyi Ilona elzálogosítja ékszereit, hogy finanszírozhassa Munkács vára védelmét, a császári csapatok ellen, s egyáltalán csapatokat tarthasson fenn a függetlenségi mozgalom védelmében.

Közlöm Rákóczinak egyetlen – valamikor 1708 és 1711 között született – szerelmes versét (madrigálját), amelyet Sieniawska lengyel hercegnőhöz írt. Közlöm azt a levelet is, amelyben Rákóczi megírja lengyel híveinek, hogy nem fogadja el a neki felajánlott lengyel királyi koronát, mert figyelmét a magyar függetlenségi harcra szeretné összpontosítani.

Közismert, hogy II. Rákóczi Ferenc Vallomásait (Confessiones) latinul fogalmazta, Visszaemlékezéseit (Mémoires) viszont franciául írta, mert egyrészt az őt támogató XIV. Lajosnak szánta, másrészt a Napkirály udvarában élő tanácsadók-döntéshozók szélesebb rétegének.

Rákóczinak Franciaországban, a francia királyi udvarban sok jó barátja volt, s egy ellensége, a híres mémoire-író Saint-Simon. Ez utóbbí gyakran említi Rákóczit emlék-irataiban. Féltékeny Rákóczira, az udvari emberre – aki ráadásul, ha nem is vérségi rokona, de házassága révén mégiscsak rokona XIV. Lajosnak. A Versailles-i kastélyban egy diszkrét csigalépcsőn, a formalitások mellőzésével mehet föl a Napkirályhoz, ez utóbbi nagyra becsüli őt, szívesen vadászik társaságában, örül, hogy törvényes és törvénytelen gyermekei jó barátságban vannak Rákóczival. (Rákóczi egyébként őket kérte fel hagyatékának gondozására. Erre a fejedelem halála után Mikes Kelemen francia nyelvű levélben emlékeztette a potenciális trónörökösöket.)

Az más lapra tartozik, hogy XIV. Lajos, aki 1643-tól 1715-ig, tehát hetvenkét esztendeig uralkodott, pénzügyileg és katonailag csak akkor támogatta II. Rákóczi Ferencet, amikor az nagyhatalmi terveinek éppen megfelelt.

Fekete János gróf (1741-1803)

Sokáig lehetne elmélkedni az Europe française-ről a francia Európáról. Mert a 18. századot, a Felvilágosodás századát Marc Fumaroli-nak a Collège de France professzorának egyik könyvcímével lehet leginkább jellemezni: "amikor Európa franciául beszélt".

A Felvilágosodás százada rendkívül gazdag, sokrétű század; előkészítésében René Descartes-nak volt fontos szerepe; lényeges összetevői: a tizennyolcadik századi német filozófia, Leibniz, Wolff, Lessing, Herder; Anglia és Hollandia gyors gazdasági fejlődésével hatott serkentőleg az emberek gondolkodására; az irodalmi vezérszerepet viszont a franciák játszották, Voltaire, Rousseau, Diderot és a többi enciklopédisták. Az Enciklopédia a modern kor első próbálkozása az emberi tudás feltérképezésére. 1751 és 1772 között 35 kötete jelent meg.

A Felvilágosodás századát elsősorban François Marie Arouet (1694-1778), más néven Voltaire neve fémjelzi. Ennek a szellemóriásnak volt egy olyan magyar kapcsolata, amely

mélyen érintette őt, s ennek írásos bizonyítéka is fennmaradt. Fekete János gróf jómódú családból származott, jó nevelésben részesült, sokat utazott, nyelveket beszélt, szerelme a francia nyelv és Voltaire volt. Franciául verselt, verseit elküldte Voltaire-nek, kis hordó tokaji bor kíséretében. A bor kitűnő, a versek nem annyira. De Voltaire-t meghatja a fiatal magyar arisztokrata ragaszkodása. Egyik versét Fekete Jánosnak dedikálja. 1678 tavaszán pedig nekiül, és sorról sorra haladva kijavítja Fekete egyik neki küldött francia nyelvű versét ! (Ezt a kitüntetést csak Nagy Frigyes porosz király érdemelte ki: Voltaire több versét kijavította...)

Aurelien Sauvageot professzor, Magyarország és a magyarok őszinte barátja, aki az 1920-as években nyolc évet töltött Budapesten, ahol az Eötvös Kollégiumban és az egyetemen tanított, azt írta valahol, hogy az ember még saját anyanyelvét sem ismeri tökéletesen, hát még egy idegen nyelvet ! A franciák egyöntetű véleménye az, hogy nem francia anyanyelvű ember nem tud jó francia verset írni! (Ez a tétel, némi megszorítással, igaz; ezzel antológiám II. kötetében részletesen foglalkozom.) Fekete János esete is ezt bizonyítja. Voltaire ízekre szedi Fekete költeményét, és minden sorában talál javítani valót. De Voltaire, mint említettük, nemcsak a tokaji bort kedveli, hanem a fiatal magyar arisztokratát is ; rászán egy-két órát, hogy Fekete versét kijavítsa... Fekete János büszke lehetett rá, s mi büszkék lehetünk Fekete Jánosra.

Nagy Pál
Az 1934-ben született Nagy Pál 1956-ig az egri Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója volt. 1956 óta Párizsban él. 1962-ben a párizsi Sorbonne-on szerzett francia tanári oklevelet. 1962-ben barátaival megalapította a Magyar Műhely c. irodalmi, művészeti és kritikai folyóiratot, melynek ma is egyik szerkesztője. 1972-ben megalapította, 1977-ig pedig szerkesztette a könyvkiadóként is működő francia d'atelier c. lapot. 1970-90 között félállásban gépszedő, majd pedig fényszedő.
1987-ben alapította meg a p'ART című magyar nyelvű irodalmi videófolyóiratot Párizsban. A Chemin (ou)vert alapítvány alelnöke. Kétszer kapta meg a Centre National du Livre (Párizs) alkotói ösztöndíját. 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2000-ben József Attila-díjjal jutalmazták munkásságát. Párizsban és Budapesten él.

Nagy Pál

Lájkoljon minket a Facebook-on is!