Előző
Következő
új cikk

Sport

Népszerűbb volt a vizes vb az NB I-nél

Népszava|2017. aug 1. 05:51
[A+ A-]

Fotó: Tóth Gergő

A Duna Arénában egyetlen nap többen voltak kíváncsiak a vizes világbajnokság úszóversenyeire, mint a labdarúgó NB I-ben egy forduló hat meccsére összesen.

Érdekes fejtegetést olvastam a napokban arról, hogy az örvendetesen sikeres vizes világbajnokság micsoda kohéziót teremtett az emberek között – ez önmagában igaz –, és generációk nőttek fel a nélkül, hogy ilyen nagy esemény hazai rendezésének minden örömét átélhették volna. A sportújságíró-elnök, rendkívüli és meghatalmazott labdarúgó-nagykövet, valamint többszörös főszerkesztő (mind egy személyben) konklúziója pedig – mint mindig – az volt, hogy a kommunizmus rossz ötletnek bizonyult, az efféle közösségi élmények elmaradása, igenis, az átkosból fakad.

A kommunizmus valóban nem volt ragyogó szikra, de magam legalább olyan rossz ötletnek tartom több százezer honfitársunk marhavagonban történő elszállítását a halálba, noha annak semmi nem köze nem volt a kommunizmushoz. Hogy aztán az azért nem csekély mértékben felelős személyt – akit Karsai László történész konzekvensen közönséges tömeggyilkosnak nevez – utóbb „nagy államférfinak” minősítik, az megint csak nem különösebben felemelő idea. De hagyjuk a történelmet és annak átírását, maradjunk csak a sporthistóriánál meg annak másítási kísérleténél. A helyzet ugyanis az, hogy az én ifjú koromban bizony komoly közösségi élményt jelentett már az is, ha a sportinduló felcsendült a meccsek előtt a Népstadionban. Ott, ahol ki tudja, hányszor ültem-ugráltam 75-80 ezer ember társaságában – attól függ, mennyi jegyet adtak ki –, még olyan kettős labdarúgó-mérkőzéseken is, amelyeken az FTC az Arges Pitesti, a Vasas pedig a Dundalk csapatát fogadta. Nem lehet mondani, hogy közönségvonzó ellenfelek érkeztek volna 1967 őszén Budapestre, de ott volt „csalinak” Albert Flórián, Varga Zoltán, Mészöly Kálmán, Farkas János, és senki sem csalódott a zöld-fehér 4:0 meg a piros-kék 8:1 miatt...

Szintén a megannyi közösségi élmény közé sorolom, hogy 1966 decemberében a Szemere utcai általános iskolában elmaradt a délutáni oktatás a Vasas–Internazionale BEK-visszavágó miatt. (Ez volt a Belvárosban; Angyalföldön talán már délelőtt sem nyitottak ki a tanintézetek.) A válogatott abban az esztendőben győzte le 3-1-re a vb-n tizenkét éve veretlen brazilokat a világbajnokságon, majd az ősszel a dánokat úgy verte 6-0-ra, hogy az 5-0-ás félidő után a nézők háborogtak a második szakaszban tapasztalt lazítás miatt. „Csak az ellenfelet kell megválasztani” – morgott az egyikük. Mire a másik: „Na, igen, a dánok és a brazilok ellen már megy.”

Amúgy szintén a régi renegátok idején rendezték 1982-ben a női kézilabda-világbajnokságot, melynek minden napján tízezer néző volt a Budapest Sportcsarnokban, sőt még a C csoportos jégkorong-vb is zsúfolt lelátók előtt zajlott ugyanott. Fölösleges tehát „komcsizni”, pláne úgy, hogy – mint tudjuk – vannak jó komcsik (a hatalom ölelésében) meg rosszak (a rezsimtől és szolgálóitól megvetve). A tárgy szempontjából a legfőbb difi azonban az, hogy a sportban létező legfőbb közösségi élményt sehogyan sem sikerül megteremteni. Akárhány százmilliárdot önt az állam az úgynevezett futballba, a tribünök változatlanul üresek, a dekadens Nyugaton a belga, a holland, a svájci másod-, valamint a német és az olasz harmadosztályban is több néző van, mint nálunk, a virágzó Kelet NB I-ében. A debreceni luxus stadion, valamint a felcsúti katedrális felépítése ellenére e két csapat a két sereghajtó az első osztályban, melynek hat találkozója összesen 13 810 nézőt vonzott legutóbb.

Igaz, a Duna Arénát megtöltötte volna e publikum.

Hegyi Iván írása a Népszavának

Lájkoljon minket a Facebook-on is!