Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Orosz „családom” (III.)

Népszava|2017. aug 5. 07:15
[A+ A-]

Valamennyi orosz barátom közül Grisát, a fotóst szerettem legjobban. Természetesen őt is tolmácsként ismertem meg, valami csereprogram folytán keveredett pár napra Budapestre, ahol a Kulturális Kapcsolatok Intézete szervezett neki programot, már ha programnak lehet nevezni azt az egy szem látogatást, amelyet a Magyar Fotó c. folyóirat főszerkesztőjénél tettünk annak több mint szerényen berendezett körúti irodájában. Egy kávé, konyak nuku, noha a szovjet vendégeknek általában kijárt.

Grisa a tekintélyes Szovjetszkoje Foto c. lap főszerkesztő-helyettese volt, a sajtófotózás elméleti szakembere és oktatója, akinek könyvei jelentek meg, bár ő maga soha nem fényképezett. Itt se volt nála kamera. Szerkesztett, amire alighanem nagy szüksége volt a lapjának, mert a főszerkesztőnek halovány lila gőze nem volt a fotózáshoz. Viszont Marina Szuszlova volt a neve, apja, Mihail Szuszlov pedig a szovjet hatalom szürke eminenciása, elnökségi tag, KB-titkár, az ideológia, a kultúra, a sajtó „tisztaságának” őre, a tetejébe még külpolitikus is. Ezzel az apai háttérrel Marina könnyedén kapott egy főszerkesztői stallumot. Grisa szerint „jó asszony” volt, nem bántott senkit, nem ütötte bele az orrát szakmai kérdésekbe, viszont zsákszámra szerezte a pénzt a lapnak.

Grisa a maga megható közvetlenségével (első látásra átölelt és megcsókolt) nagyobb ember volt mint ami a funkciójából következett. Tudniillik akkortájt a Szovjetunióban szervezett sajtófotós-képzés folyt – főiskolai szinten, minden tagköztársaságban -, ám még mielőtt a „kiképzett” ember megkapta volna a diplomáját, szakdolgozatára rá kellett ütnie a Moszkvából érkezett „központi kiküldöttnek” (aki a Szovjet Fotóművészek Szövetségét képviselte) a pecsétet. És vizsgáznia is kellett őelőtte. Ez a kiküldött volt Grisa, aki úgy ismerte a Szovjetuniót mint a tenyerét. Pontosan tudta, mennyi múlik a jóindulatán. Ukrajnában talán nem, de Közép-Ázsiában és a Kaukázusban a nagy keleti és déli családok tragédiának tekintették volna, ha a csemetéjük Grisa vizsgáján megbukik. Ő meg „egye fene!” alapon nem henteskedett, már csak azért sem, mert szeretett enni és inni és tudta, hogy a diplomaosztást ezeken a vidékeken hatalmas, több tucat embert megmozgató ünnepi lakoma követi.

A legmókásabb élménye Tbilisziben volt. Zajlott a lakoma, a tamada (az asztalfőn ülő ceremóniamester) már a negyvenedik pohárköszöntőt mondta a friss diplomás és Grisa tiszteletére, amikor akart valami baromi nagyot mondani. Ez jött ki a száján: „Grigorij, te olyan jó ember vagy, hogy ha nem tudnánk ki vagy, akár grúznak hinnénk!” Orosznak vélték, holott zsidó volt. (A származása soha nem került szóba közöttünk.) De a napszítta bőrével, enyhén göndörödő hajával, szép fekete bajszával egyáltalán nem rítt ki azok közül, akiket ma „kaukázusi külsejűnek” szokás nevezni. Na ezen jót röhögtünk itt, Pesten.

Ahol Grisát maga a város érdekelte legjobban, tehát szakmai programok helyett mindenhová elvittem, amit érdemes volt látni. Soha annyit nem koptattam a lábam, mert ő ragaszkodott hozzá hogy gyalogoljunk. A vásárlás is foglalkoztatta. Szemérmesen elhallgatta hogy óvszert keres, lévén az a Szovjetunióban hiánycikk. Ám amikor egy boltban ráakadt, egy fél hátizsáknyit rakott a kondomokból a kosarába – gondolom a nagyját ajándékba a haverjainak – majd a pénztárhoz érve odasúgta nekem: fizess te, kint megadom. Szégyellte, pedig nem odahaza volt. Úgy is lett, a kasszírnőnek arca se rezdült.

Az óvszeren kívül Moszkvában hiánycikknek számított a popzene is. Gondoltam, bepótlom. Egy este - protekcióval - elvittem őt a Metró Klubba, ahol Zoránék akkor még (1964/65) csak angol és amerikai slágereket játszottak, de a legmenőbbeket. Grisával csöndesen iszogattunk és hallgattuk a zenét. Nagyon élvezte. A fiatalokat, a hangulatot. Órákat töltöttünk a klubban és amikor eljöttünk, boldognak láttam őt. A szállodájánál, amely nem volt onnan messze, búcsúzáskor még egy könnycsepp is legördült az arcán.

A szép pesti napok Moszkvában folytatódtak, ahová 1966-ban ösztöndíjasként kerültem, mint megírtam már. Hála istennek, Grisáék lakása köpésnyire volt a diákotthontól (Lomonoszovszkij proszpekt), sokat vendégeskedtem és csipegettem náluk. És persze vodkáztunk a hering mellé. Az elég tágas (kétszobás) lakás egyik szobáját egy öregasszony lakta - ő volt Grisa anyósa. Előtte nem nagyon lehetett szidni a rendszert. Grisa meg is mondta nekem, nehogy bolsevikozzál a Mama előtt, Sztálint se szidd, mert ő még Bugyonnij lovashadseregében harcolt! Juj! A Mama egyébként nem ápolónő volt, hanem komisszár. (Talán éppen akkor szülte Grisa nejét, amikor Aszkoldov 21 évre betiltott filmjében Vavilova, a komisszárnő.)

Közös programunk Moszkvában a vendégségeken kívül nemigen volt, mindketten éltük az életünket. 1967-ben jöttem haza, és teljes 33 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Grisát újra lássam. Ugyanott, ugyanabban a lakásban. Megöregedett, de erős hatvanasként még mindig jól tartotta magát. Már régen nyugdíjban volt. "Mivel foglalkozol mégis?" – kérdeztem tőle. És ekkor életem egyik legmeglepőbb mondatát hallottam: „Zsidó vallási tárgyú könyveket adunk ki az asszonnyal.”

Két hajdani jó kommunista, mindkettő „megtért” volna? Vagy a piacgazdaság viszonyai között ebben látott üzletet, ki tudja? Kicsit mellbe vágott a dolog. Pláne a kérés, amelyet Grisa búcsúzáskor hozzám intézett: „Nem tudnál segíteni a magyar piacon?” Mármint a terjesztésben. Persze, hogy megígértem, megpróbálkozom vele, de egy pillanatig se gondoltam komolyan. Talán ő se. (Vége)

Aczél Endre

Lájkoljon minket a Facebook-on is!