Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Szembesülve a legendával

Népszava|2017. aug 12. 07:35
[A+ A-]

Jen soha nem látta azokat a képeket, amelyeknek visszaszerzéséért negyedszázada harcot indított. Kisgyermekként tátott szájjal, hitetlenkedve hallgatta anyja szavait egy novoszibirszki egyszobás lakásban, és persze elképzelni sem tudta, milyen is volt a bohémek élete az 1920-as évek elején Németországban. Talán irritálta is anyja, Sophie Liszickij(Lissitzky)-Küppers örökös dünnyögése valami képekről. Kandinszkij, Paul Klee, Piet Mondrian, George Grosz, és El Liszickij, Jen apjának műveit sorolta veszteségei között az asszony, inkább csak magának, reménytelenül, fia csak mesének tartotta anyja valószínűtlen történeteit.

Hosszú idő telt el addig, amíg szembesülhetett a valósággal, amelyben anyja történeteinek szereplői testet öltöttek. A vélhetően soha véget nem érő regény egyik fejezete idén júliusban, 26 éves jogi huzavona eredményeképpen lezárult Münchenben. Ha nem is akasztják le a müncheni Städtische Galerie im Lenbachhaus und Kunstbau faláról Paul Klee mesterművét, aláírás került a dokumentumra, amely elismeri, a "Sumpflegende" (Mocsári legenda) Sophie Liszickij-Küppers leszármazottait illeti, akik a tulajdonjogról való lemondásuk fejében a forgalmi értéknek megfelelő összegre jogosultak. Bár a kiállított csekk pontos összegét nem hozták nyilvánosságra, becslések szerint több millió euróról van szó - támpontot ad, hogy még 1992-ben a múzeum 4 millió eurós értékre kötött biztosítást.

PAUL KLEE: SUMPFLEGENDE 

PAUL KLEE: SUMPFLEGENDE 

A „Mocsári legenda” maradt Münchenben, de a család jelentős összeghez jutott

A megállapodás tulajdonképpen nem is érdemelne kivételes figyelmet a hasonló ügyek sorában, ha nem állna mögötte egy szövevényes dráma, amely a 20-as évek Németországában kezdődött, hogy azután a szereplők több évtizedes szibériai kitérőt tegyenek, megjárják a Gulágot, a náci koncentrációs tábort, majd közülük az egyetlen kiváltságos, Jen Lissitzky, orosz állampolgárként visszatérhessen a tetthelyre, és 60 esztendősen megkeresse egy nem mindennapi művészeti gyűjtemény becses darabjait.

Jen édesanyja Sophie és akkori férje Paul Erich Küppers művészettörténész hannoveri szalonja 1920 táján a művészvilág, ezen belül is a radikális modernisták kedvenc gyülekezőhelye volt. Az avantgarde legjobbjai jöttek össze rendszeresen, a házaspár segítette őket képeik adásvételében. E körhöz tartozott Paul Klee, akitől még 1919-ben vette meg Küppers a "Sumpflegende"-t, gyarapítva amúgy is figyelemre méltó modern gyűjteményüket. Küppers korai, 1922-es halála nem jelentette a pezsgés végét, sőt El Liszickij, mellesleg bolsevik, ráadásul cionista, orosz konstruktivista festő új életet vitt a körbe, és egy őrült szerelmet hozott Sophie számára, aki 1927-ben Moszkvába ment, hogy ott összeházasodjon Liszickijjel. Első házasságából született fiai, Hans Helmut és Kurt egy évvel később követték őt. A Küppers-kollekció és egy tucatnyi Liszickij alkotás Hannoverben maradt, hiszen fel sem merült bennük, hogy nem térnek vissza Németországba.

Romantikusok voltak és idealisták, de igazából a választás, amit a sors kínált nekik, nem volt egyszerű. Sophie egy 1960-ban, az NDK-ban publikált memoárjában ezt írta: „Úgy láttam, a Szovjetunió egy biztonságosabb, reménytelibb hazát biztosít gyermekeimnek, mint az egyre jobban fasizálódó Németország”. Nagy árat fizetett ezért. 1930-ban megszületett Liszickijjel közös fiuk, Jen, akit miután 1941-ben Liszickij tüdőbajban meghalt, egyedül nevelt fel. Nem térhetett vissza németként hazájába, hiszen egy zsidó, bolsevik, "degenerált" orosz művész özvegyeként nem sokat remélhetett. Oroszföldön sem járt sokkal jobban, fia, Hans Helmut 23 évesen a Gulágon lelte halálát, míg a másik fiú, Kurt, akinek a 30-as évek közepén sikerült Németországba szöknie, orosz kémnek minősítve, koncentrációs táborba került, amit ugyan túlélt, de 1960-ban fiatalon elhunyt. Sophienak az üldözöttek sorsa jutott, 1944-ben, egyetlen éjszaka, néhány óra alatt kellett összepakolnia holmiját, hogy fiával elinduljon Novoszibirszkbe mint száműzött. Itt volt az otthona 34 esztendőn keresztül, és ha éppen nem takarított egy nagykereskedésben, ült és mesélt. Jen pedig hallgatta a novoszibirszki egyszobásban a weimari Németországról szóló meséket, amelyek végén Sophie Liszickij-Küppers soha nem mulasztotta el a költői kérdést: "Vajon mi lehet a képeimmel?" Kandinszkij, Klee, Mondrian, és persze férje El Liszickij alkotásait sorolva.

Jen 59 éves volt és már nem teljesen tudatlan, amikor 1990-ben megnyíltak előtte a határok, engedélyt kapott, hogy Izraelbe utazzon, ám ő ehelyett Kölnt választotta, ahol első dolga volt, hogy felhívja Clemens Toussaint-et, egy már nemzetközileg ismert művészeti nyomozót, aki a hasonló sorsú Malevics-hagyaték felkutatásában is közreműködött. A kiindulás nem volt túl bonyolult, hiszen tudták, hogy a keresett 16 festmény, köztük öt Klee őrzését Alexander Dornerre, a hannoveri Provinzial Museum igazgatójára bízta Sophie 1927-ben. Ezek az alkotások nem kerülték el Göbbels és szakértőinek figyelmét, akik beválogatták az összesen mintegy 20 000 "elfajzottnak" ítélt alkotás közé. A „Sumpflegende” különösen irritálta a propagandaminisztert, az 1937-ben Münchenben megrendezett elrettentő kiállításon egy tökéletesen zavarodott, rendetlen, mentálisan beteg személy alkotásának aposztrofálták. Szerencsére nem a megsemmisítés, hanem az eladás lett a sorsa, a vevő egy műkereskedő, Hildebrand Gurlitt volt, a néhány esztendővel ezelőtt elhíresült Cornelius Gurlitt apja. (Mint emlékezetes 2011-ben csaknem 1500 kivételes műtárgyat találtak a német hatóságok Cornelius Gurlitt müncheni lakásában, s legalább a harmadukról azonnal kiderült, hogy a náci fosztogatás, majd a nagyvonalú értékesítés eredményeképpen került a birtokába.)

A "Sumpflegende" 1962-ben bukkant fel először egy Kölnben rendezett aukción. Ezt követően kétszer cserélt gazdát, mielőtt 1982-ben München városa és a Gabriele Münter Stiftung megvásárolta. Nehezen volt tehát megkérdőjelezhető a vevő jóhiszeműsége, amely alapot szolgáltatott Jen Lissitzky 1992-ben indított keresetének gyors elutasításának. 1998-ban azonban Washingtonban megszületett egy 44 ország által elfogadott megállapodás,amelynek aláírásával Németország is elkötelezte magát a náci fosztogatás örökségének „igazságos, és tisztességes” rendezésére. Ez azonban egyúttal kibúvót is kínált a müncheni adminisztráció számára, kézenfekvő érv lett ugyanis, hogy Paul Klee alkotása nem a zsidók kifosztásának, hanem az "elfajzott művek" tisztítótüzének lett az áldozata. A teljes képhez hozzá tartozik, hogy Berlin nem teljesen osztotta a bajor nézeteket, többször is nyomatékkal kérve a München polgármesterét álláspontja felülvizsgálatára. A Lissitzky család ügyvédje, Gunnar Schnabel egy 1938. szeptemberében kelt hivatalos dokumentumra bukkant, amelyben felsorolták az eredeti tulajdonosoknak visszaadandó műveket, köztük a Liszickij-Küppers gyűjtemény darabjait, az aláíró, Franz Hofmann, az "elfajzott" alkotások akkori felelőse volt. A kutatók egy másik Klee műre is ráleltek egy japán múzeumban, míg más értékekről feltételezik, hogy német és amerikai privát gyűjteményeket gazdagítanak. Ezek sorsáról egyelőre nem hallani.

KANDINSZKIJ: IMPROVISATION NR. 10 - Az orosz festő művére egy svájci galériában bukkantak rá

KANDINSZKIJ: IMPROVISATION NR. 10 - Az orosz festő művére egy svájci galériában bukkantak rá

Pontos nyomon sikerült elindulni viszont Kandinszkij „Improvisation Nr 10” néven ismert képe esetében. Az alkotás egy ugyancsak a nácik bizalmát élvező, Ferdinand Möller nevű kereskedő közreműködésével került 1951-ben a bázeli Ernst Beyelerhez. A vételár 15 000 német márka volt. Toussaint a Beyeler alapítványnál akadt nyomára, s több mint egy évtized kellett ahhoz, hogy a kép ügye elmozduljon a holtpontról. 2001-ben Beyeler - aki számára nagy kockázatot jelentett, hogy elveszíti a „jóhiszemű vásárló” pozícióját, ami nem mellesleg más svájci galériás renoméját is rombolta volna - "humanitárius kárpótlást” ígérve próbált kiegyezni, miközben ügyvédei nem átallottak olyan érvet is bevetni, hogy az 1951-ben történt tranzakciót senki nem támadta meg a svájci jog szerinti ötéves elévülési időn belül. Jen ekkor épp Szibériában dekkolt, de 2002-ben peren kívüli megegyezés született, nyilvánvalóan már nem „humanitárius” összegért.

Jen a hírek szerint Spanyolországban él, nem szegénységben. Pénze egy részét még anyja ügyleteinek köszönhette, akit - bármennyire is hihetetlen - a 70-es évektől, több-kevesebb rendszerességgel nyugati képkereskedők kerestek fel, Liszickij-alkotásokat kölcsönkérve kiállításokra. Ezek közül többet értékesítettek is, a befolyt összeg pedig egy nyugatnémet bankszámlára került. 1990-ben azután szembejött a valóság, Jen 20 000 márkát talált mindössze a számlán, a remélt több százezer helyett. Perre ment, s végül a német galéria 300 000 márkát fizetett ki számára. A legnagyobb Liszickij-gyűjteménnyel egyébként a Van Abbemuseum dicsekedhet Eindhovenben, a művész 85 alkotása gazdagítja az intézményt. Jean Leering múzeumigazgató, bár az özveggyel megosztotta, hogy Liszickij képeket vásárolt, arról, hogy kivel ütötte nyélbe az üzletet, nem beszélt. Jen látogatását követően derült ki, hogy 1968-ban egy Liszickijjel közös műteremben alkotó német festő özvegyétől vette meg 100 000 dollárért a festményeket. Most 100 millió dollárra becsülik egyes szakértők a kollekciót. Jen nem vitatja a múzeum jóhiszeműségét, az intézmény mai igazgatója pedig úgy nyilatkozott, bár valóban van furcsaság az eredet tekintetében, de tény, El Liszickij egyszerűen otthagyta festményeit, és soha többé nem kereste azokat.

Rédei Judit

Lájkoljon minket a Facebook-on is!