Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Autóút a szegénységbe

Népszava|2017. szept 9. 07:05
[A+ A-]

ELHAGYATOTT BOLGÁR FALU - Sok településen csak idősek élnek, a fiatalok Szófiában vagy külföldön próbálkoznak A szerző felvétele

Ha madarat tolláról, akkor országot autóútjairól? - kérdezhetném ironikusan. A német vagy osztrák autópályák híresen jók, az utak minősége mondhatni mindenütt hibátlan, sőt, a közlekedési morál is fejlettebb, mint például az itthoni utakon. A környező országokat tekintve a csehek és a szlovénok úthálózata gyakran hagy kivetnivalót maga után, összességében azonban gyors ütemben fejlődik, ellenben az öreg kontinens déli szakaszaival. Mindezek - kizárólag személyes - megállapításához egy nyárutói bulgáriai üdülés vezetett el.

Bulgária - balkáni viszonylatban - a térség egyik legfejlettebb országa, a Napospart nincs túlságosan messze (repülővel és autóval is könnyen megközelíthető), ugyanakkor minőségi kikapcsolódást nyújt, megfizethető áron. Ha az embernek történetesen rokonsága is él a Fekete-tenger partján fekvő országban, nem kérdés, hova utazzon nyáron. A családi üdülést illetően így esett idén Bulgáriára a választás, immár nem először. Most viszont első ízben választottuk az autós megoldást: az odautat Szerbián, a visszautat Románián keresztül oldottuk meg. Az elmúlt évek során rossz hírűvé vált röszkei határátkelőnél a biztonság kedvéért megkérdeztük a magyar határőrt, kell-e matrica a szerb autópályára. - Hát, nem tudom. Azt hiszem, kapuk vannak - mondta, majd hozzátette, azért kérdezzenek meg a túloldalon egy olyan szerb kollégát, aki kicsit tud angolul. Akihez beálltam, nem tudom, beszélt-e angolul, mindenesetre hozzánk nem ezen a nyelven szólt. Azt viszont a kimért biccentéséből kivettük, nem vinyettaköteles az út, fizetőkapuk vannak. Nem is csodálom, mivel a szerb autópálya maga a Balkán: elöregedett és méterenként kátyúk lyuggatják, ennek fényében érthető a 120-as sebességkorlátozás. Aztán azon az erdős, hegyeken és falvakon átvezető szakaszon, amely Bulgáriába visz, bizonyos pontokon az út egy része teljesen megvilágíthatatlan.

Utazzon az ember bármerre Bulgáriában, fel kell készülnie arra, hogy az autóval való közlekedés jórészt tűrhető autóutakon és erősen megkérdőjelezhető minőségű országutakon zajlik, viszont ott, ahol van autópálya, az nem hagy kivetnivalót maga után. Noha a bolgárok az igenre rázzák a fejüket, a nemre pedig lelkesen bólogatnak, még számukra is elégedetlen fejcsóválást vált ki, hogy Szófiától, a fővárostól alig néhány kilométerre már meglepően szegényes települések és azokon átvezető, vacak utak fogadják az arra tévedt vándort. Vannak szakaszok, ahol az aszfaltborítás már csak mementó, mégsem annyira gyalázatosan rossz a helyzet, mint a Bulgáriából Románián át Magyarországra vezető útvonalon. Mi történetesen a román-bolgár határ közvetlen szomszédságában álló nagyvárosból, Ruszéből vettük az irányt Budapest felé. Már az is beszédes, ha az útvonaltervező a 880 kilométert körülbelül 11 órás vezetésre „árazza be”, de azt legmerészebb álmában sem gondolná senki, hogy egy-egy tűrhető útszakasz felbukkanása eseménynek számít. A közlekedési feltételek valóban rettenetesek, Cucuruzuba, amely 50 kilométerre sincs a bolgár határtól, kész csoda eljutni. Tovább az Olt megyei Caracalig az út szinte életveszélyes: elnéptelenedett, nagy szegénységben élő falvakon visz keresztül. Az utak siralmasak, néhol az aszfaltozott út minden jelzés nélkül murvássá, hepehupássá válik, ahol az autó alváza komoly veszélynek van kitéve. A magyar határig szinte minden faluban ósdi göncökbe öltözött vagy félmeztelen, néha mezítláb közlekedő emberek, úton keresztül hajtott baromfik és tucatszám elütött kutyák tetemei fogadtak.

A mélységesen elszomorító tapasztalás a rendszerváltás előtti világba történő időutazással ér fel. Bolgár családtagjainktól viszont tudom, sem Bulgáriában, sem Romániában nem túl fényes a helyzet. Az 1990-es évektől kezdve tíz év leforgása alatt másfél millióan hagyták el szülőhazájukat, de a legfrissebb népszámlálási adat is százötvenezer emberrel kevesebbet mutat, mint a három évvel korábbi. Ennek fényében már nem csoda, hogy Ruszében élő nagybátyám szomorúan jegyezi meg, nem szeret a Napospartra járni, mert az nem a valóság. Míg az ország legtöbb területén egyre kevesebb a munka, a falvak elnéptelenednek, addig a Fekete-tenger partján virágzik a turizmus. Nyolcéves mélyponton a munkanélküliség, a remény is elszállt, látom a szemeiben. Számára kézzelfoghatóbb az, hogy országában nő az írástudatlanok száma, Rusze több plázájából mára egyetlen maradt, ott is sok bolt bezárt a pénzszűke miatt.

Így már értem, miért járatja az unokaöcsémet német nyelvű iskolába, tudom, miért élnek a bátyja gyermekei Németországban. Az sem kérdés, miért választott amerikai életet két tanult és szép unokanővérem. Persze, ha az ott töltött tíz nap nem lenne válasz a kérdésre, egyikőjük megírta nekem: „Sokan el akarják hagyni Bulgáriát. A legtöbb ember, különösen a fiatalok megpróbálnak Szófiába menni, hogy ott dolgozzanak és boldoguljanak, így a falvak szinte teljesen elhagyatottak, csupán a hátrahagyott öregek lakják őket."

Pedig nem szabadna ehhez hozzászokni, sem ott, sem máshol.

Mészáros Márton

Lájkoljon minket a Facebook-on is!