Előző
Következő
új cikk

Szép szó

ÖRÖKZÖLD GYEPEN - Az a szép, fényes nap

Népszava|2017. szept 9. 07:10
[A+ A-]

FOTÓ: FORTEPAN/NAGY ILONA

Nem kis kalamajka támadt a hatodik születésnapjához közeledő Népstadionban 1959. augusztus 16-án. A legnagyobb magyar sportlétesítményben már a vége felé járt a világítóberendezés építése-szerelése, de a III-as, a VIII-as, a XIV-es és a XXIII-es szektorban még állványerdő állt, ha a kettős rangadó vasárnapján nem dolgoztak is a melósok. A munkálatok miatt csak 60 ezer jegyet lehetett volna értékesíteni, ám ennél több belépőt adtak el, mert valakik tévedésből a 200 vagonnyi fával megrakott tribünökre szóló tiketteket is forgalomba hozták.

Arról nincs pontos információ, milyen következményekkel járt a hiba, és az esetleges retorzió hány embert érintett, azt viszont el tudjuk képzelni, miként reagáltak azok, akik meccset nézni mentek a stadionba, majd az építési területről kivezették őket. Ha a 34 395 tévé-előfizető közé tartoztak – vagy valamelyik szomszédjuknak volt készüléke –, akkor rohanhattak haza, mert a televízió 15.35-től előbb az Újpest–Honvéd találkozó (2:1) második félidejét, majd az FTC–Vasas derbi (2:2) teljes egészét közvetítette. Az egyenes adás 160 percen át tartott, s ez azért is érdekes, mert akkoriban az egész heti műsoridő húsz óra volt... Ám az, aki legföljebb csak álmodhatott a képernyős masináról, jobb híján az alsó karéjok mögött hallgatta a kiszűrődő hangokat és próbálta meg kikövetkeztetni, mi zajlik a pályán. A 28 Celsius fokos hőséghez képest sok minden történt, azt viszont még a neszvadászoknak sem kellett kispekulálniuk, hogy az FTC–Vasas meccs labdáját ejtőernyős szállította a gyepre, mert a fentről érkező embert maguk is látták a légtérben. (Ejtőernyős ma is van, 60 ezres közönség négy bajnoki fordulóban együttvéve sincs.)

Az átépítés szeptember elejéig tartott, majd a jegyszedők örömmel értesültek arról, hogy pót-tribünök nélkül, amelyeket csak válogatott mérkőzésekre állítanak fel, mindössze 75 342 hely marad az arénában. A hír azért vidította fel őket, mert a szűkebb kapacitással nagyobb jattra számíthattak jegy nélküli beengedés esetén. Márpedig a zsebbe dugott tízesekkel többet lehetett keresni Németh Imre olimpiai bajnok stadionigazgatónál...

Aki azt gondolta, a villanyfény avatásakor a csilláron is lógnak, elszámította magát. Az esti premiert a Honvéd–MTK Közép-európai Kupa-döntő visszavágójával tartották, ám ezúttal sem volt több 60 ezer nézőnél. Pedig az aréna tényleg ragyogott: fényereje jelentősen meghaladta bécsi Práter vagy a moszkvai Luzsnyiki stadionét is. (A szovjet összehasonlítást abban az időben nem volt ildomos hangoztatni.) A találkozó 19.30-kor kezdődött, az ámuló közönségnek azonban úgy tetszett, mintha nappal lett volna, a másnapi beszámolók egyikében pedig nem mulasztották el megemlíteni: „A Népstadion használhatóvá vált a napnak abban a szakában is, amelyben eddig kihaltan tátongott, parlagon hevert.”

KK-döntőt egyébként már negyedszer rendeztek a stadionban: 1955-ben az MTK 6:0-ra nyert a prágai UDA (Dukla) ellen; 1956-ban a Vasas előbb 1:1-et játszott a Rapiddal, aztán 9:2-re tönkreverte bécsi riválisát; majd 1957-ben a Vasas 4:0-ás sikert aratott a Vojvodinával szemben. E találkozókon a következő nézőszámokat jegyezték fel: 70 000,

98 000, 104 000, 90 000. A magyar döntő első mérkőzését 1959. augusztus 19-én rendezték, de mindössze 20 000 szurkoló volt kíváncsi rá, pedig Tichy Lajos tüneményesen játszott, és úgy festett: mesterhármasával már az első félidőben eldöntötte, melyik csapaté lesz a kupa. Ám a Honvéd a szünet után keleti kényelemre váltott, így a kék-fehérek 1:4-ről 3:4-re felzárkóztak.

HONVÉD–MTK 2:2 (1:0)
Közép-európai Kupa-döntő, visszavágó, 1959. szeptember 9., Népstadion, 60 000 néző. Jv.: Steiner (osztrák).
Honvéd: Faragó – Törőcsik Ferenc, Törőcsik István, Dudás – Bozsik, Kotász – Budai II, Kazinczy, Tichy, Gilicz, Szilasi (Csinos, 21.).
MTK: Gelei – Palicskó, Sipos, Lantos – Nagy István, Kovács Ferenc – Sándor, Bödör, Sas, Molnár, Szimcsák.
Gól: Tichy (37.), Csinos (55.), Molnár (75.), Sas (85.).

Csakhogy a második meccsen is tekintélyes hátrányba kerültek, mert Tichyvel ezúttal sem lehetett bírni, és Csinos András meghálálta, hogy Sós Károly edző őt küldte be a megsérült Szilasi János helyett. A 2:0-ás állás a 75. percig nem változott, mert Dudás Zoltán kitűnően tartotta az MTK legveszélyesebb emberét, a Tichy klasszisával vetekedő Sándor Károlyt. Mondhatnánk, a Dudás hatalom, de nem mindig volt ez így...

Előfordult például, hogy Sándor megsérült, és – mivel csere akkoriban nem volt – Bukovi Márton edző azt kérte, maradjon a pályán, álldogáljon elöl, hátha bicebócán is leköt egy embert. Majd jött egy előrevágott labda, „Csikar” összeszorította a fogát, utánament, és gólt lőtt. Mire Bozsik József, akivel a Hungária körút legendás alakja mindig egy szobában lakott a válogatott edzőtáborában vagy külföldi útjain, leteremtette Dudást: „Megmondtam, hogy csak akkor hagyd ott, ha megdöglött!”

A kispestiek a KK-döntőn sem voltak elég óvatosak, mert az utolsó negyedórában az MTK egyenlített (2:2), és a második kék-fehér gól után – amelyet a labdazsonglőr, ám a sportszerű életmódtól a legteljesebb következetességgel tartózkodó Sas Gyula szerzett – váratlanul nehéz utolsó öt perce támadt a Honvédnek. Több gól azonban nem esett, így a kétszeresen is könnyelmű kispestiek elvitték a trófeát, szurkolóik pedig vidáman dúdolták Psota Irénnel és Rátonyi Róberttel a megafonokból áradó korabeli táncdalokat, a Barnabőrű hableányt, meg a Szervusz, vízibuszt.

Közben az arcuk ragyogott, mint a stadion, a szemük csillogott, akár a kupa...

Hegyi Iván

Lájkoljon minket a Facebook-on is!