Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Bársony Éva: Macskának lenni jó

Népszava|2017. szept 9. 07:20
[A+ A-]

SZOKATLAN SZIMBIÓZIS - Az ember és az állat együttéléséről, egymásra utaltságáról szól az Isztambul macskái című film

A régi házak lakói tudják, milyen fontos számukra az utcamacskák jelenléte: az életörömöt hozzák a mindennapokba, a ragaszkodás kedves gesztusait.

Képzeljünk el egy húszmilliós világvárost, ahol tízezer-számra élnek utcamacskák. Olyan természetesen lakják be az utcai zegzugokat, hogy jelenlétük elmaradhatatlanul hozzátartozik az ott élő emberek életéhez. Velük természetes a városi negyed nyüzsije. Alighanem más ez a macska-ember kapcsolat, mint bárhol a világon.

Ez a csodaszép húszmilliós világváros Isztambul. Az óvárosi utcákon, a tengerparti kis kikötőkig lefutó régi negyedekben, tenyérnyi zöld felületeken, piactereken teljes jogú lakókként lófrálnak, heverésznek, vadásznak, halat csennek a minden rendű és rangú utcamacskák. Nem kóbornak mondják, nem irtani akarják, hanem védelmezik őket. Szeretettel és gondoskodással fogadják őket az ott lakó emberek. Attól különös a film, hogy ember és állat érzelemdús együttélése, egymásra utaltsága az épített környezetben nem mindennapi. Az ember segít a macskának, a macska segít az ember lelkének. A szokatlan szimbiózisról szól az Isztambul macskái című elbűvölő török dokumentumfilm. Rendezője, az elsőfilmes Ceyda Torun visszatér gyerekkora színterére, s habár filmesként már London és Los Angeles az otthona, azt az utánozhatatlan élményt adja át kreatív dokumentumfilmjében nézőinek, amit kislányként az utcamacskák mindennapi társasága jelentett neki. Akkor hiába aggódott érte a mamája, hogy fertőzést meg bolhákat kap, örök barátságot kötött velük. Ma vigasztalan attól, hogy sehol másutt nem lát utcamacskákat. Hiányzik az életéből a macskák vigasztaló lénye, s ha Los Angelesben nagy ritkán találkozik lófráló példánnyal, annak esze ágában sincs viszonozni az ő érzelmeit. Isztambul macskái a szoros érzelmi kötődéstől és szeretetük gyógyító hatásától különlegesek.

Az Isztambul macskáiban senki ne keresse a több százezres letöltéssel dicsekvő közösségi videók édi-bédi szőrgomolyagait. Nem a kedvencek bohókás mutatványaival dicsekszik itt a büszke gazdi. Ebben a filmben nincs cukiság. Természetes szerethetőség van. Ha nevetünk, azért tesszük, mert annyira szerethetőek a négylábú egyéniségek, „akiket” a kamera követ. Öntudatosak és magabiztosak az emberektől nyüzsgő városrész színes kavalkádjában. Egyenrangúak. Magabiztosságuk tükör, amelyben meglátni a körülöttük és a városon velük békében osztozó embereket: a gondoskodó, az állatokat és szabadságukat tisztelő lakókat. A film a jelenre és a macska-sztorikra figyel, tudományos vagy történeti háttérmagyarázat nélkül, de idekívánkozik egy legenda: Mohamed annyira szerette a macskákat, hogy amikor a macskája az inge ujjába bújt és ott elaludt, inkább az ingujját vágta le, semhogy felébressze az édesdeden szendergőt. Az isztambuli emberek és macskák közötti szoros kapcsolatnak köze lehet a történethez, miután Mohamed követőiben prófétai magasságba emelkedett a macskaszeretet. (Az ókori Egyiptomban istenségként tisztelt macskákról nem is szólva, múmiáik később még gőzhajók fűtésére is szolgáltak,)

Az óváros hét egyéniségét követi a kamera. Az őket önként és rendszeresen tápláló lakóktól még nevet is kaptak, van itt Simlis, Szerető, Pszichopata, Játékos, Bulikirálynő, Vadász meg Úriember. Ez utóbbi szürke kandúr viselkedése eleganciájáról kapta nevét. Látjuk, ahogy a kis szatócsbolt nyitott ajtajában megáll, nem lép be a csábító sajtszag ellenére, de a vitrinüvegre támaszkodva karmincájával (© T. S. Eliot, Romhányi József) hevesen kaparja az üveget. Jelzi, szívesen enne már. A fekete-fehér Pszichopata barátságtalan neve ellenére inkább bánatos. Marja a féltékenység, mindenüvé követi vörös társát, egy ellesett jelenetben ki is tör a macskaháború, szőrborzolással, hátpúpozással, éktelen sivalkodás közepette.

Charlie Wuppermann operatőr német létére készségesen átveszi az egykori török kislány macskarajongását. Nem átall a járdán hason csúszva kamerázni, ha a macska-nézőpont mutatásának dramaturgiai mondandója van. Az alacsony jelenetek ellentéteként pedig (alighanem drónok segítségével) lélegzetelállítóan szép képeket készít a hatalmas metropoliszról, nem csak a Hagia Sophia lenyűgöző látványával, hanem a karcsú felhőkarcolók tüskéivel.

A szeretet a legkülönösebb kötőanyaga a filmnek. Amikor az óváros helyére tervezett modern felhőkarcolókat említik a lakók, nem önmaguk, hanem a macskák miatt aggódnak. Ódon épületek az igazi élőhelyük, itt látjuk a frissen ellett kölyköket, meg az etetésükre érkező asszonyt. Egy homeless öltözetű férfi itt jár naponta két hatalmas szatyor kajával, s porciózza ki utcai sorstársainak az étket, egy másik középkorú ember naponta kétszer megy a kikötői kövek közé született és árván maradt kiskölyköket pipettával etetni. A régi házak lakói tudják, milyen fontos számukra az utcamacskák jelenléte: az életörömöt hozzák a mindennapokba, a ragaszkodás kedves gesztusait. Életmentők, mondja egy lakó, ők mentettek meg a teljes leépüléstől egy súlyos idegösszeomlás katasztrófája után.

Mert Isztambul macskái így tudnak szeretni.

Bársony Éva

Lájkoljon minket a Facebook-on is!