Előző
Következő
új cikk

Vélemény

A sajtóért szól a harang

Népszava|2017. szept 13. 06:02
[A+ A-]

Hemingway regényének a címét egy John Donne idézet inspirálta: „Akiért a harang szól". Ma Törökországban a harangok, első pillantásra úgy tűnik, az újságírásért szólnak. Több mint 170 újságíró van rács mögött, ezzel országom az újságírók legnagyobb börtönévé vált a világon: a letartóztatott, fogvatartott újságírók fele török.

Miután 2016. október 31-én a korareggeli órákban a török rendőrség vizsgálatot indított a Cumhuriyet vezetői és újságírói ellen, apám, Murat Sabuncu is kényszerűen csatlakozott más török újságírókhoz a börtönben. Ő a Cumhuriyet főszerkesztője, amely egyike a néhány megmaradt kritikus és független hangnak a török médiában. Öt hónap börtön után őt és újságbéli kollégáit azzal vádolták meg, hogy kapcsolatot tartanak különböző terrorista csoportokkal. Bár az ügy szinte teljesen a hírszolgáltatásra és szociális médiára fókuszál, 7 és fél évtől 43 évig terjedő börtönbüntetésre számíthatnak.

Egy isztambuli bíróság júniusban elrendelte a Cumhuriyet hét dolgozójának szabadon bocsájtását, kilenc hónap előzetes letartóztatás és számos kihallgatás után. Azonban apám és négy másik ember az újságtól még mindig börtönben van. A tárgyalás szeptember 11-én folytatódott a Silivri börtönben, amely Isztambul külvárosában van. Bevallom, nincs kétségem a tárgyalás kimeneteléről, minthogy apám letartóztatása a politikai büntetés egy formája, és ezért az egyetlen válasz a vádakra az lehet: „Szabadságot a sajtónak!". Mindazonáltal szeretett országom reputációja érdekében remélem, hogy köztársaságunk legrégibb lapja stábjának szabadon bocsájtása igazságszolgáltatásunk első lépése lesz azért, hogy visszaszerezze a függetlenségbe és pártatlanságba vetett bizalmat. Bárcsak a Silivri börtön megszűnne a Cumhuriyet második központja és a második otthonunk lenni.

Amikor hétről-hétre meglátogatjuk apánkat a Silivriben, egy egész hetet próbálunk egy órába sűríteni. Beszélgetünk családról, életről, szerelemről és könyvekről. Minden alkalommal feltűnik, hogy a hosszú fogság nem törte meg a bátorságát, életörömét, az újságírás iránti lelkesedését és az emberiség iránti szeretetét. Gyakran említi, hogy az ablak melletti priccséről minden éjjel az eget szemléli, miközben ideje nagy részét annak szenteli, hogy egy demokratikus és plurális Törökországról álmodjon. Újból és újból elmondja, hogy mindvégig tudatában volt annak: a másként gondolkodó újságírók a munkanélküliséget, a bebörtönzést, sőt az életük elvesztését kockáztatják. Amikor találkozunk, mindig megígéri, hogy azon a napon, amikor visszakapják a szabadságukat, együtt fognak harcolni az egész világ újságírásának ügyéért, olyan újságírókért is, akiket nem is ismernek, és valószínűleg soha nem is fognak.

Sem apám, sem a többiek a Cumhuriyettől nem az egyetlenek Törökországban, akiket megsértenek jogaikban. Azok a támadások, amelyek az újságírókat érik, minden lakost megfosztanak a szabad információszerzéstől, amely nélkül nem lehet jó és értelmes döntéseket hozni. Olyan megbízható újságok nélkül, mint amilyen a Cumhuriyet, honnan tudnánk arról, mik történnek a szükségállapot idején? Honnan tudnánk arról az elnöki választási szisztémáról, amely az április 16-i választások után jött létre, és felülírta a hatalmi ágak megosztását? Honnan tudnánk a szabadságjogok korlátozásáról, amely súlyosbítja a török polgárok helyzetét? Ha nem volna Cumhuriyet, hol olvashatnánk a börtönben ülő parlamenti képviselőkről, az elbocsájtott egyetemi professzorokról, és honnan ismerhetnénk a két fiatalember, Nuriye Gülmen és Semih Özakca történetét, akik hat hónapig folytattak éhségsztrájkot, mert elbocsájtották őket a közszolgálatból?

Tudom, hogy nem Törökország az egyetlen Európában vagy a világon, ahol ilyen jelenetek játszódnak le. Törökországra gyakran úgy utalnak, mint az „illiberális demokráciának" nevezett jelenség egyik legszembeszökőbb példájára. Ennek a viszonylag új jelenségnek a legfigyelemreméltóbb jellemzői közé tartozik a vezető, akinek a kezében koncentrálódik a hatalom, a hagyományos média kontrollálása, a többségi elv hangsúlyozása, a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontása és a civil társadalom korlátozása. Ezek mind ellentétesek a pluralizmus értékeivel, amelyek a liberális demokrácia alapkövetelményei.

Mindig boldog voltam, amikor közös történelmünk és kultúráink hasonlósága révén Magyarország és Törökország nevét egy mondatban láttam leírva, de be kell vallanom, hogy nem örülök, amikor országaink nevét „Európa illiberális demokráciáiként" Oroszországéval együtt látom szerepelni. Tudom, hogy sok olyan mondat van, amelyben ha felcseréljük országaink nevét, azok tovább is megállják a helyüket. Szomorúan figyeltem a Népszabadság megszüntetését és azt a törvényt, amely az elismert CEU-t vette célba.

Csak ismételni tudom, amit John Donne mondott: „Senki sem különálló sziget: minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja. Ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa kevesebb lesz éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátod házát, vagy a te magadét. Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól". Mindannyiunkért szól a harang, törökökért, magyarokért, mindenkiért, aki törődik a demokráciával és a polgárok jogaival. Örülnénk, ha minél többeket látnánk szolidaritásukat kifejezni a Cumhuriyet tárgyalásán, és ígérjük, mi is kiállunk mindenki mellett, aki hív minket.

Muratcan Sabuncu joghallgató, Sorbonne