Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Tüzes ló - Fagyos vizit

Népszava|2017. szept 22. 06:05
[A+ A-]

Tudod szívem, én nem utálok kórházban lenni, ahogy más emberek. Otthon kihez szóljak? Még macskám sincs. Havonta kétszer elmegyek kocsival a nagy boltba, veszek két nagy csomag vécépapírt, mert hiába élek egyedül, pánikba esek, ha nincs otthon elég. Persze, foglalja a helyet, de ha rápillantok a sorba ültetett gurigákra, megnyugszom. Beszerzem az ásványvizet, abból is több kartonnal, főleg télen, mert mi lesz, ha leesik a hó, síkosak a járdák, és hetekig nem tudok kimenni a házból. A fagyasztóm teli van, attól nem félek, hogy éhen halok, az én koromban amúgy sem eszik már sokat az ember. Faluról hordják nekem be a tojást, a tyúkot, a zöldséget, krumplim is annyi van, hogy hetekig csak rósejbnit ehetnék. Terike hozza mindig a nagy pakkot, a nagyanyja még az anyámnál szolgált, de nekem már nem telik bejárónőre. Azért is költöztem be vénségemre a városba, mert nem bírtam azt a nagy házat egyedül.

Terike cigányfiúhoz ment férjhez, volt is belőle ribillió annak idején. Egyik nap hazaállítottak, azt mondták, most jöttek az anyakönyvvezetőtől, s mostantól ők férj és feleség. Hónapokig győzködte a család Terikét, váljon el, nem lesz ennek jó vége, de kitartott, azt mondta, a párja jó ember, semmi más nem érdekli ezen kívül. Szépen élnek, a család is megnyugodott, azóta, hogy megszülettek a gyönyörű, gombszemű, eleven kis unokák. Az egyiknek én vagyok a keresztanyja. Ez a legégetőbb mind között, de elolvad a szívem, ha ránézek.

Rá gondoltam akkor is, mikor a múltkor feküdtem bent a kórházban, tudod néha vacakol a szívem, és olyankor egy kicsit feljavítanak. Aludtam délután, és amikor felébredtem, a mellettem lévő ágyon egy kicsike fiatal cigányasszony feküdt, de olyan kicsike volt, hogy elveszett a nagy paplan alatt, csak a gombszemei látszottak ki alóla. Első ránézésre nem tudtam volna megmondani, hogy húszéves vagy hatvan, aztán kiderült később, hogy fiatalka, épphogy betöltötte a húszat. Jól elbeszélgettünk, amikor jött a nagyvizit. Új orvosnő vezette, feszes, pattogós, az a fajta, akiről nem tudod elsőre eldönteni, hogy a tudást vagy épp annak hiányát rejti a zord külső mögé. Velem a maga módján kedves volt, de amikor ránézett a betegtársamra, a vonásai is megváltoztak. Ha fotografálni lehetne a megvetést, egész sorozatot tudtam volna róla készíteni. Azt mondta az asszonykának, biztosan nincs semmi baja, csak hiszti az egész, hogy ugrál a szíve, meg gyakran elfárad. Tudod szívem, szerettem volna kiabálni, hogy hagyja ezt abba, viselkedjen rendesen. De hallgattam gyáván, egy ilyen kórházi ágyon, beteghálóingben gyakran kiszalad az emberből az a bátorság, ami rendesen felöltözve még ott van benne.

Aztán a vizit véget ért, de még órákig zokogott a mellettem lévő ágyban, alig lehetett megnyugtatni. Csak estére szedte össze magát, amikor a férje hívta okostelefonon: az öt hónapos kisbabájukat fürdette, ezt közvetítette onnan élőben. A kicsi asszony csak nézte a telefon képernyőjét, nem szólt, csak simogatta a hűvös üveget, mintha azon keresztül ott lehetne velük.

Doros Judit