Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Kis Miklós: A teljes foglalkoztatottság szirénhangjai

Népszava|2017. szept 23. 07:35
[A+ A-]

A KÖZMUNKÁSOKAT IS BESZÁMÍTJÁK - Más a statisztika és más a valóság FOTÓ: NÉMETH ANDRÁS PÉTER

Vitathatatlan, hogy Magyarországon a 2008-as gazdasági világválság okozta visszaesés után fellendülés kezdődött. A multinacionális cégek kapacitásbővítése és az uniós pénzek hatása együttesen kezdik feledtetni a lassan 10 éve kitört hitelválságot. De vajon az az állítás igaz-e, hogy közel a teljes foglalkoztatottság?

Látszólagos zűrzavar

A közfoglalkoztatottak és külföldön dolgozók nélkül számítva Magyarországon a foglalkoztatottság mintegy 62 százalékos lenne, ami az Európai Unió 65,6 százalékos átlaga alatt van. Ha ezeket a számokat nem vonjuk le, akkor is azt látjuk, hogy számos uniós és európai ország így is jóval magasabb foglalkoztatottsági rátát mondhat magáénak.

Az Egyesült Királyságban például 72 százalékos a foglalkoztatottság, Norvégiában 75, Izlandon 85 százalékos. De hogy egy közelebbi országot mondjunk, Csehországban is 70 százalékos. S mégis az írják az újságok, hogy Magyarországon majdnem mindenki dolgozik. Akkor vajon mi a helyzet azokban az országokban, ahol 10-15 százalékponttal magasabb a hazainál a foglalkoztatottsági arány?

S hogy a kép még zavarba ejtőbb legyen: Norvégiában például ugyan sokkal magasabb a foglalkoztatottsági arány a hazainál, mégis magasabb a munkanélküliségi ráta, mint nálunk. No, vajon melyik országban jobb a foglalkoztatási helyzet?

A látszólagos zűrzavar oka, hogy a statisztikusok egészen mást értenek foglalkoztatottság és munkanélküliség alatt, mint a politikusok és az újságírók – így azután a társadalom egésze is. A foglalkoztatottságot a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) úgy méri, hogy a kérdezőbiztos azt kérdezi az állampolgártól: „Végzett-e az adott héten legalább egy órányi, jövedelmet biztosító munkát?” Ha csak egy órát is dolgozott napszámban az illető, már nem munkanélküli statisztikai értelemben (illetve természetesen akkor sem, ha csak átmenetileg nem dolgozott – szabadság, betegség miatt – azon a héten, de egyébként állandó munkahelye van). Ha egy órát sem dolgozott, s nincs állandó munkahelye, akkor azt kérdezik tőle: „A megelőző négy hét folyamán aktívan keresett-e munkát?" És ha például egy reményvesztett munkanélküliről van szó, aki nem keresett tevékenyen munkát, akkor nem számít munkanélkülinek a statisztika szerint – bár nem tekintik persze foglalkoztatottnak sem.

Nincs azzal semmi baj, hogy a KSH ezekkel a módszerekkel állítja össze a statisztikákat, mert ha nem így tenné, akkor nem lennének a magyar adatok összehasonlíthatók más országok adataival. A baj akkor kezdődik, ha elfelejtjük, hogy miről is beszélünk. A munkanélküliség mást jelent statisztikailag, mint köznapian értelmezve – e tényt hagyják figyelmen kívül gyakran a KSH-jelentésekről beszámoló hírek írói. Így azonban az adatokat félrevezetően tálalják, ezzel akaratlanul is megvezetve a társadalmat.

Az alacsony munkanélküliségi ráta valójában nem jelent többet, mint hogy kevés olyan ember van, akire egyszerre igaz az, hogy nem dolgozik legalább hetente egy órát valamiképp, illetve, hogy aktívan keres munkahelyet. Így az alacsony munkanélküliségi ráta nem pusztán arra utalhat, hogy „szinte mindenki dolgozik”, hanem a reményvesztett munkanélküliek nagy tömegére, vagy a jobbára alkalmi munkalehetőségeket biztosító feketegazdaság kiterjedtségére is.

Ahogy Ulrich Beck írja A munka szép új világában: „az olyan feltételek kialakítása, amelyek között egyre több embert zárnak ki a társadalomból, indirekt módon a munkanélküliség felszámolásának nagyon hatékony stratégiája is egyben”. Erre az összefüggésre bizony nem árt figyelni a statisztikákról beszámoló cikkek szerzőinek sem: a szépülő munkanélküli statisztikák mögött a társadalmi valóság akár nagyon ronda is lehet.

Ha a munka világából kiesőt nem tartja fenn semmi, ha az álláskeresési segély időtartama csak az átlagos álláskeresési időnek a töredéke, ha a közmunkabér az átlagbér kis foszlánya, s jóval alatta van a minimálbérnek, illetve a szegénységi küszöbnek is, akkor nincs, ami útját állja a tömegek lecsúszásának – akik végül a munkanélküliségi statisztikákból is kikerülnek. Az eredmény: sokasodó osztályalattiak és lecsúszástól rettegő, vékonyodó középosztály.

Ha pedig az elégedetlenség szülte feszültséget a kormány igyekszik a gyűlölet és a nacionalizmus csatornáin elvezetni, akkor kedvezőnek látszó munkanélküliségi adatok ide vagy oda, az út végül biztosan katasztrófához vezet.

Emelni bármi áron

A munkanélküliségi statisztikák piedesztálra emelésének paradoxona, hogy roppant ártalmasak a munka világára. Olyan politikákat eredményezhetnek, amelyek a munkahelyek mennyiségét ugyan növelik, de azon az áron, hogy minőségi munkahelyek számát csökkentik. Ennek sztereotip példája, amikor az elbocsátott köztisztviselőket közmunkásként visszafoglalkoztatják.

Így ugyanannyi forrásból ugyan sokkal több ember foglalkoztatható, ám maguk a munkahelyek sokkal rosszabbak. Az összefüggés megáll a versenyszférában is, szabályozással („rugalmasítással”) növelhető a munkapiacon az álláshelyek száma, de ennek ára az ideiglenes és alacsonyan fizetett szektor növekedése és a jó állások fogyatkozása. Hasonló folyamatok húzódnak meg a gyönyörű német statisztikák mögött is − bár persze ott egészen más jövedelmi szintekről beszélünk, mint itthon.

A foglalkoztatás minden áron való emelésének egy másik nem kívánt következménye, hogy a munkaerőpiac hatékony működését csökkentheti, ha a foglalkoztatást úgynevezett kínálatoldali eszközökkel igyekeznek élénkíteni – ez nem közgazdász nyelven nagyjából annyit jelent, hogy a kormány nem vagy csak alig ad segélyt, s abban bízik, hogy ez majd munkára serkenti az embereket.

Akik ebben annyira nem hisznek, arra figyelmeztetnek, hogy ez rosszul is elsülhet, mert a jövedelem nélkül maradó emberek annyira lecsúszhatnak, hogy utóbb elveszíthetik azt a képességüket is, hogy munkát vállaljanak. Az Európai Bizottság közgazdászai egyik országjelentésükben egészen konkrétan leírták, hogy a munkanélküli segély 3 hónapra csökkentése gátolja a munkapiac hatékony működését, mivel három hónap nem elegendő szakképzettséget igénylő munka találásához.

A nem hatékonyan működő munkapiacon pedig könnyen előállhat az a helyzet, hogy bár tömeges a munkanélküliség és rengeteg a reményvesztett munkanélküli (akik a munkanélküli statisztikákban nem is szerepelnek), mégis már a gazdaságot bénító mértékű a munkaerőhiány.

Korszakváltás

A kormányzat politikai filozófiájának gyakran emlegetett eleme a „munkaalapú társadalom”, amelyben „alaptétel, hogy annál erősebbek leszünk, minél többen dolgoznak”. Ez a gondolat azonban egyáltalán nem áll összhangban az éppen zajló történelmi változásokkal. A foglalkoztatási statisztikákat a piedesztálra helyezni különösen nem időszerű.

A globális kapitalizmus modern világában egy nemzet felemelkedésének – avagy felzárkózásának – nem a foglalkoztatottsági ráta a kulcseleme. Nem annyira az a fontos, hányan dolgoznak, hanem hogy hogyan és mit. Az érték nagyobb része a tudásból – főleg persze annak monopolizált formába bújtatott elemeiből – és a kreativitásból származik.

Bár a hazai újságokban csak mínuszos hír volt, a történelemkönyvek lapjain majdan hangsúlyos lehet, hogy a kínai Foxconn 10 milliárd dollárt ruház be egy gigantikus üzem építésébe az USA-ban. Az a Foxconn, amely korábban bejelentette, hogy 60 ezer munkását rúgja ki és helyettesíti robotokkal. Nem annyira régi az a hír sem, hogy az Adidas visszatelepíti a gyártást Ázsiából Németországba; olyannyira automatizált lesz a gyártás, hogy megteheti – és meg is teszi.

Ezek a kis hírek a globális kapitalizmus korszakváltásának korai hírnökei. Az egyre automatizáltabb gyárakat mind jobban megéri a felvevőpiacok közelébe telepíteni, a munkaerő költsége egyre kevésbé fontos. Különösen felgyorsíthatja a folyamatot, ha a nagy felvevőpiacok védővámok bevezetésével fenyegetőznek, mint azt épp Trump Amerikája teszi. Az „összeszerelő országok” – mint például Magyarország – történelmi léptékkel mérve nagyon rövid időn belül igen nehéz helyzetbe kerülhetnek. Óriási a probléma, aminek aligha az a megoldása, hogy mindenki dolgozzon, nem számít, mit és hogyan.

A teljes foglalkoztatottság célja helyett a nagy hozzáadott érték teremtésére képes, kreatív, tanult és egészséges emberekből álló társadalom létrehozása lehetne inkább valóban perspektivikus politikai cél.

Kis Miklós

Lájkoljon minket a Facebook-on is!