Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Csak a győzelem lehet a cél!

Népszava|2017. szept 23. 06:04
[A+ A-]

Minden politikai rendszert hosszú évtizedekre, akár évszázadokra terveznek, ám egyik sem tart örökké – és bukásuk mindig meglepte a rendszer haszonélvezőit és kárvallottjait egyaránt. Így van az Orbán-rendszerrel is: sem a dőzsölő vezetők nem érzik a változás előszelét, sem a nyomorgó állampolgárok milliói.

Pedig a Fidesz már 2018 áprilisában legyőzhető. A kutatások szerint a felnőtt népesség 43 százaléka akar kormányváltást, miközben 32 százalék szeretné, hogy maradjon Orbán. Noha a pártpreferencia-méréseket még a Fidesz vezeti, ám látnunk kell, hogy a kormány minden fontosabb éles választási szituációban alulmúlta a felmérések alapján várható támogatottságát (időközi választások, 2016-os népszavazási részvétel). A Fidesz által megcsonkított demokrácia egyik utolsó mentsvára a népszavazás: ahányszor az állampolgároknak lehetőségük volt aláírásukkal tiltakozni a kormány ellen, sokkal nagyobb számban tették ezt meg, mint arra bárki is számított volna.

Széles elemzői konszenzus szerint 65-70 választókerület megnyerésével már abszolút többségbe kerülhet a demokratikus ellenzék, a Fidesz kormányzáshoz szükséges többségének megakadályozásához pedig mindössze 40 körzetet kellene megnyernünk a 106-ból. A megfélemlítésre, hűbéri függésre alapuló Orbán-rendszer már attól is kártyavárként omlana össze, ha elveszítenék a kormányzáshoz szükséges abszolút többséget.

Számomra – és politikai közösségem számára – nemcsak az egyértelmű, hogy van esélyünk, hanem az is, hogy mit kell tennünk. Először is minden egyéni és pártérdeket félre kell tenni, csak egyetlen szempont vezetheti a győzelem stratégiáját: a kormányváltás. Ez azonban - bármennyire logikusnak tűnik is az Orbán-rendszer bukását akaró olvasónak – nem evidens a politikában. Politikusoknak vannak önérdekeik (gondoljunk csak arra, hogy több százmillió forint jár annak a pártnak, amelyik össze tudja szedni a támogató aláírásokat 106 körzetben), ambícióik és pártjaiknak is önérdekük. Például, ha tudják, hogy a bejutási küszöbön inognak, akkor a fő politikai cél ennek megugrása és a frakcióalakítás. Nem Orbán megbuktatása.

Abban majdnem mindenki egyetért, hogy a Fidesz és a Jobbik ellenében a demokratikus ellenzéknek csak egyetlen jelöltje lehet minden körzetben: ha megosztjuk erőinket, elbukunk. Sajnos azért csak majdnem mindenki, mert a Momentum már határozatot is hozott ennek ellenkezőjéről, és az LMP is többször hangoztatta különutas politikáját. A saját tábor építése náluk fontosabb a demokratikus Magyarország érdekénél: a kormányváltásnál, Orbán rendszerének megdöntésénél.

Pedig még e pártok saját szavazóinak óriási többsége is keresné az együttműködést a Závecz Research adatai szerint: remélem, ha más nem, ez rá fogja döbbenteni a Momentum és az LMP vezetőit, hogy ebben a politikai rendszerben nem maradhatnak semlegesek. Ez ugyanis pontosan Orbán érdeke. Ezért erőszakolta meg úgy a választási rendszert, hogy a pártok egyéni – elsősorban anyagi – érdekei a külön indulást diktálják. Egyetlen körzetben sem versenyezhetnek egymással a demokratikus oldal jelöltjei!

Számunkra az is magától értetődő, hogy a Jobbik nem része a demokratikus ellenzéki közösségnek: noha szócsaták és bulvárcikkek szintjén ellenzéki párt, valójában teljesen megegyezik a világnézete a Fideszével. Nem véletlen, hogy a Fidesz a Jobbik programjából vette át számos intézkedését, a Jobbik pedig az EU-ellenességtől kezdve az oroszbarátságon át a szegényellenes szociálpolitikáig támogatta és támogatja a kormány törekvéseit.

Abban már egyáltalán nincs egyetértés, hogy milyen módon kellene a demokratikus ellenzéki pártoknak indulniuk: közös listával vagy úgynevezett koordinált indulással. Előbbi nemcsak közös listát, hanem olyan közös egyéni jelölteket is feltételez, akiknél a szövetség mindegyik tagjának megjelenik a neve és logója.

A koordinált indulás viszont azt jelenti, hogy például az MSZP és a DK külön állít listát, ám összehangolják az egyéni jelöltállítást, és a körzetek egy részét a DK engedi át az MSZP javára, másik részénél pedig fordítva. Csakhogy ennek a megoldásnak a hívei azt felejtik el hozzátenni, hogy ebben az esetben nem lehetnek közös jelöltek! A jelöltek kizárólag az egyik párt neve és logója alatt futnának, a másik párt a szavazólapon – sőt, még a plakátokon – sem szerepelhetne. Így viszont kérdéses, hogy mennyire szavaznának át a választók egy másik párt jelöltjére úgy, hogy kedvenc jelképüket és pártnevüket nem látják ott mögötte.

Ráadásul Orbán csalárd rendszerének köszönhetően több tucatnyi kamupárt is indulni fog: ma Magyarországon 219 bejegyzett párt van, és 171 párt áll bejegyzés alatt. Egy csak a DK vagy az LMP nevében induló jelöltet még megtalálni is nehéz lenne a szavazólapon a kevéssé tudatos vagy figyelmes választópolgárok számára.

Talán még ennél is egyértelműbb, hogy minél több listát állít a demokratikus ellenzék, annál inkább szétforgácsolódik az ereje. Megtanulhattuk az időközi választásokból (Újpest, Veszprém, Tapolca, Salgótarján), hogy a választóközönség az erős, esélyes jelölteket, pártokat keresi: azt, akiről elhiszik az emberek, hogy képes elzavarni a Fideszt. Márpedig a demokratikus oldal csak egységben tud erőt sugározni: ha ezek a pártok külön-külön indulnak, könnyen lehet, hogy sok szavazó a Jobbikot látja majd Orbán valódi kihívójának – ha viszont együtt, akkor ez kizárt. Az is nyilvánvaló, hogy a külön indulással ezek a pártok azt kockáztatják, hogy nem lépik át az öt százalékos küszöböt: ez a jelenlegi támogatottságuk alapján még az LMP és a DK esetében is reális veszély, nem is beszélve a többiekről. Márpedig egy ilyen kiesés 5 mandátumába kerülhetne az ellenzéknek – ezt nem engedhetjük meg magunknak. Azért is érthetetlen, hogy ezek a pártok miért ragaszkodnak a koordinált induláshoz, mert még a saját egyéni érdekük is a közös listát diktálná: ezáltal nemcsak parlamenti bejutásuk, hanem önálló frakciójuk is biztosítva lenne, ha elnyernének 5 listás vagy egyéni helyet.

Végül: a közös lista átláthatóbb, egyszerűbb megoldást kínál. Hogyan hihetik el nekünk a választók, hogy képesek leszünk közösen kormányozni az országot, ha annyira idegenkedünk egymástól, hogy még egy listán sem szeretnénk szerepelni?

Van itt még egy fontos kérdés, melyre év eleje óta, amikor nekiindultam ennek a nehéz útnak, egyértelmű választ adok. Ha a demokratikus oldal – melynek egyelőre összesen nincs annyi szavazója, mint a Fidesznek – maga mellé akar állítani a 40 százaléknyi, pártot még nem választóból egymilliót (és ezt kell tennie); nos, akkor csak olyan közös listával indulhat a választáson, melyen nincsenek rajta olyan politikusok, akik a 2010 előtti kormányzást jelképezik. (Egyéni jelöltként természetesen megmérethetik magukat, ha van esélyük a győzelemre a körzetükben.) Akár jogosnak, akár igazságtalannak tartjuk ezt, ha a most még bizonytalan választókat meg akarjuk nyerni, ezzel számolnunk kell. És nekünk nem lehet más célunk, mint megbuktatni Orbánt, ehhez pedig meg kell nyerni a bizonytalanokat.

Összegezve: minden demokrata barátomat, szövetségesemet, választópolgárt arra kérek, hogy kövessen ezen az úton, mely a leghatékonyabban vezet a kormányváltáshoz. Minden más egyéni és pártérdek csak másodlagos.

Én és a Kormányváltók Szövetségébe tömörülők mindent meg fogunk tenni azért, hogy létrejöjjön a választási együttműködés, és a majdani kormánytöbbség a Magyar Köztársaság újjáteremtéséhez. Itt és most dönteni kell arról, mi a fontosabb: a pártszeretet vagy a hazaszeretet.

Botka László miniszterelnök-jelölt