Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Botka után a baloldal

Népszava|2017. okt 7. 07:50
[A+ A-]

ROHAN AZ IDŐ - Az MSZP a semminél alig több, kármentő életben maradásra kényszerül Fotó: Népszava

A FELSZÍN - Hét hónappal a választások előtt, kilenc hónappal bejelentkezése után hétfőn lemondott Botka László a szocialisták miniszterelnök-jelöltje. A párt ezzel elvesztette utolsó, jelen pillanatban egyetlen olyan látható karakterét, aki esélyes kihívója lehetett volna Orbán Viktornak.

Botka szerint távozásának két oka biztosan van:

1. "Sajnos, ez a szövetség nem tud kiegészülni a kormányváltáshoz szükséges pártokkal. Pedig ezek közös választási fellépése a Magyar Szocialista Párttal előfeltétele lenne a sikernek.”

2. „Azt sem tudtam, hogy a politikai maffia mennyire behálózta a demokratikus ellenzéket, benne sajnos a saját pártomat is. Hiába a kongresszusi küldöttek elsöprő támogatása, hiába a baloldali szimpatizánsok reménykedése, az elmúlt négy hónap a szövetségi politikámat a párton belülről, de a nyilvánosságban érő támadásokkal telt. A választáson legyőzendő ellenféllel kellett harcolni a pártomon belül is.”

Annak tisztázása, hogy Botka a makacs szövetségi politikája miatt megbukott, a pártjába (is) beépült fideszes ügynökök megbuktatták, vagy – ami a legvalószínűbb – bukását (sok mással együtt) mindkettő okozta, a párt vezetésére és tagságára vár. Mi csak merengünk.

Sokszor eltemették már a szocialista pártot, de ilyen válságban, mint ma van, talán még sohasem volt. Botka távozásával egyszerűen nem maradt benne morzsányi látható szellemi erő és kreativitás sem, nem bukkant fel soraiban olyan egyéniség, aki integrálni tudná a "zsáknyi bolhát". Ha egyáltalán maradt még valami, amit integrálni lehet, ha nem tűnt el alóluk már az a szőnyeg is, ami alá az utóbbi évtizedben minden gondot besöpörtek, csakhogy a megújulás jegyében fenntartsák az egység látszatát.

Kétségtelen: Botka az utolsó pillanatig követhetetlen makacssággal kiállt öngyilkosnak bizonyult szövetségi politikája, mindenekelőtt Gyurcsány Ferenc kitagadása mellett, bár tagadta, hogy fóbiája lenne. Már az is nehezen kezelhető volt, hogy egyszerűen nem vette tudomásul, a Demokratikus Koalíció nem az MSZP nyúlványa, hanem egy másik párt, amelynek belső életébe nem szólhat bele. Önálló alakulat, szuverén elnökkel, tagsággal, szimpatizánsokkal, akiknek szavazatára a pártelnök közös listás indulása nélkül nem számíthat, de akik nélkül a 2018-as győzelem esélye minimális, ha nem lehetetlen. Az viszont végzetes politikusi tévedése volt, hogy mind Gyurcsányt, mind saját magát olyannyira sarokba szorította, hogy a végén már egyiküknek sem maradt mozgástere. Annyi sem, hogy a másikkal akár csak nyilvánosan kezet foghasson. Meglehet Botka úgy gondolta, azzal, hogy ridegen megtagadja a 2010 előtti szocialista-szabad demokrata kormányzást – jelképként Gyurcsány felemelt fejével –, a DK szavazói helyett maga mellé tudja állítani a demokratikus ellenzék többi pártját, amelyek legitimitásukat a vakok biztonságával ugyancsak a 2010 előttiek tagadásában kutatják, ahelyett, hogy a 2018 utáni új Magyarország megteremtéséhez keresnének társakat, ha kell, akár a damaszkuszi úton. Botka fatális tévedése volt, hogy úgy vélte: Gyurcsány folyamatos kiátkozása meggyőzi a többi ellenzéki pártot, csatlakozzon egy szocialisták által vezetett platformhoz.

Ezzel szorosan összefügg másik tévedése, hogy nem vette észre: a szocialista párt – és ő is - nem véletlenül képtelen megemészteni Gyurcsányt. Bár május végén az MSZP 292 küldöttjéből 280-an megszavazták programját, nem talált erőre, hogy biztosítva a hátát, következetesen végigvigye a párt belső ügyeit. Amikor az első támadások párton belülről érték, elfogadta a Budapestet állítólag uraló Molnár Zsolt szegedi Canossa-járását, nem bizonyította állításait a párton belüli Fidesz-ügynökök létezéséről, hagyta, hogy a „szövetségi politikáról” szóló vitába csomagolják át az eredetileg „kollaboráns”-kérdést. Botka ugyanazzal szembesült, ami miatt Gyurcsány Ferenc kénytelen volt saját pártot alapítani, mert nem bírt a „mind kevésbé sajátjaival”. Csak a paradoxont jelezzük: ha volna kivel, kiszakadva az MSZP-ből most akár „szűz” pártot alapíthatna Botka is, nyilvánosan megtagadva azokat, akiket nagy hatalmú Fidesz-kollaboránsnak gondol, de akiket néven még nem nevezett eddig senki, s amit nem bizonyított eddig senki. Amit viszont a közönség érez, az a sejtetés időnként elviselhetetlenné sűrűsödő bűze.

A szövetségi politika a Botka-áldozat nyomán keserű utóízzel, módosítva, de sokkal rosszabb pozícióból folytatódhat, bár azon sem csodálkoznánk, ha a szocialisták fulladozó csapkodását látva az ellenzék magára hagyná az MSZP-t azzal a nehezen magyarázható, valóságos vagy képzelt billoggal, hogy 2018-ban megszerzendő képviselői helyeik a Fidesz kegyelméből és érdekében fogannak. A párt vállalhatatlan helyzetbe küzdötte bele magát, meggyengítve az egész demokratikus ellenzéket.

Molnár Gyulának, a párt elnökének most minden oldalról szorongatják a torkát, mert Botka után ő lehet a guillotine következő áldozata, az aktuális bűnbak, akinek a fejét felmutathatják, ez pedig mindig fontos volt a párt belső köreinek. Molnár Gyula (egy impotens elnökséggel) mit tehetett mást, ígért. Azt ígérte, bármi történjék is folytatják a karakteres szociáldemokrata politikát (ami Botka egyik fő követelése volt), de ami ugyancsak a mostani hatalmi harcok áldozata lesz. A sok szempontból eltaktikázott, de legfájdalmasabb áldozat, amely mellett csak fásultan fogjuk figyelni, mit tesz az elnökség, a választmány, vagy egy újabb kongresszus, mit tesznek a megyei pártelnökök, akik néhány hete-hónapja még Botkának tettek esküt.

A MÉLY - Botka elvetélt kísérletének az MSZP-n messze túlmutató, mélyebb okai is vannak. Nem egyszerűen csak a pártok, vagy különösen a baloldaliak általános válsága, és közönség általi utálata, mert a nem megvetendő társadalmi-kormányzati stabilitáson túl, sem a konzervatívok, sem a szociáldemokraták nem nagyon tudnak mit mondani a holnapról, de még a máról sem, így a populista jobboldal szilárdulhat meg, ott ahol csak tud. Emmanuel Macron francia példája őrültnek tetsző, de sikeres ötlet lett, ám alighanem egyedi politikai innováció. Meglehet Botka is hasonlót dédelgetett (nem egy párt, hanem az ellenzék jelöltje lesz), amikor még februárban úgy nyilatkozott a 24.hu-nak: „mostanáig sem pártért politizáltam, hanem ügyért, ráadásul a legkevésbé sem foglalkozom a szocialista párt 2022 utáni sorsával. Nagyon a mostanival sem. Orbánt akarom leváltani”. Csakhogy a paradoxon abban áll, hogy párt nélkül nem megy. Macronnak sem ment volna, ezért csinált vadonatúj pártot a semmiből. Úgy tudott kilépni a liberális demokrácia pártkeretéből, hogy benne maradt. Csakhogy van egy ordító különbség: Franciaország liberális demokrácia, Magyarország pedig nem az.

Botka bukását sokan kommentálták. Közülük most csak Hont Andrást (HVG) idéznénk: „Nem ideológiai, de tisztázatlan elvi probléma a regnáló berendezkedéshez való hozzáállás. A hatalom ellenfelei (ideértve a nem hivatásos mozgalmárokat is) képtelenek eldönteni, hogy a rendszer, avagy a kormány ellenzéke kívánnak lenni. Arra kérnek fölhatalmazást, hogy a demokratikus, jogállami viszonyokat állítsák helyre, de ehhez olyan eszközt ajánlanak, mintha tisztán demokratikus, jogállami körülmények lennének; ez folyamatos hitelességi deficitet okoz, és aláássa a Fidesz-bírálat komolyságát.”

Hont megjegyzése a lényegét érinti. Orbán Viktor rendszere nem történelmi szükségszerűség, nem a nemzet karakteréből fakadó óhaj, nem a nemzet, hanem egy szűk, sűrű gazdasági hálót szövő mameluk sereg uralma. Fájdalmas tévedés, legyőzhető, a nemzet érdekében legyőzendő. Még nem tudni milyen mélyen ágyazódott be ez a rendszer a társadalom szövetébe, de egy liberális demokráciában, mint hatalomra méltatlant, már menesztették volna. Ez azonban az ellenzék minden impotenciájával együtt, nem liberális parlamentarizmus, hanem jobboldali tekintélyuralom, totális etatizmus, a totális politikai és gazdasági diktatúra Európa részeként mutatkozó látens mutációja, amely ráadásul legitim választásokon került hatalomba. Legyőzni a saját „parlamentáris” keretei és törvényei szerint, parlamentarizmust játszva, szinte reménytelen. Talán, ha a magyar ellenzékben volna annyi innováció, hogy Macronhoz hasonlóan megtalálná a résnyi utat „a benn is vagyok, kinn is vagyok” politikai technikájához. A manipulált, cinikus, fásult társadalmi közegben ez szinte lehetetlen, bizalmat és államférfiúi formátumot követelne minden politikai szereplőtől. Ennek hiányát szenvedi most a szocialistákkal együtt az ellenzék is.

Ami ezen túl van, az a polgárháború, a lefojtott elégedetlenség előre látható, de konkrétan meg nem határozható idejű robbanása, a kormány által gerjesztett gyűlölet kitörése, amelyben jelenlegi formájában alighanem valamennyi párt elporladna, a vak hatalommal együtt, amely nem érti, hogy ez a gyűlölet őellene is fordulhat. A valódi veszteségekről most ne beszéljünk.

MÁSNAP - Botka távozása után a szocialista párt egy hajszálon libeg a szakadék fölött. Bármire jutnak is a következő napokban – több idejük nincs a semminél alig több kármentő életben maradásra, a tisztességesek tisztességének megóvására –, esélyük, hogy ők vezessék nem csak a kormányváltást, hanem a rendszerváltást, már morzsányi sincs, hogy felelőtlenül optimistának mutatkozzunk.

Gondolhatjuk Slavoj Zizek szlovén filozófussal: „aki ma meg akarja menteni a jóléti állam magvát, annak éppenséggel le kell mondania a XX. századi szociáldemokrácia iránti nosztalgiáról”. És akkor halkan megkérdezzük: a mocsárból kiemelkedve, ki lesz az, aki ezt a magyar baloldalon majd megteszi, s amihez az utat hatalmas sziklaként a mai rendszer eltorlaszolja?

Friss Róbert

Lájkoljon minket a Facebook-on is!