Előző
Következő
új cikk

Vélemény

A felzárkózás perspektívája

Népszava|2017. okt 12. 06:01
[A+ A-]

Az elmúlt hónapokban a közbeszédben hangsúlyos szerepet kapott hazánk gazdasági teljesítményének, s ezen át az átlagember életszínvonalának helye az Unión belül. Konkrétabban az a kérdés, hogy közeledünk-e az uniós átlaghoz. Erre a tusványosi beszédtől kezdve, napi- és hetilapok írásain át a különböző politikai beszélgetős műsorokig felfigyelhettünk, de úgy vélem, hogy egyrészt a sok összetevős jelenség átlagszámai önmagukban nem adnak pontos képet, másrészt egy-egy kimetszett időállapot nem mutatja meg az irányt és egyes társadalmi csoportok tagjainak életviszonyait. Mert az átlagembert nem érdeklik az átlagok, mindenki a saját életére, hétköznapi tapasztalataira figyel leginkább.

A lehetséges kérdések a következők:

a., Huszonhét évnyi piacgazdaság után még mindig 3,5-ször akkora a GDP/fő pl. Ausztriában, mint nálunk. Mik ennek az okai, mekkora volt ez a szorzó 27-17-10-7 évvel ezelőtt?

b., Merre tartunk az átlagon belül, ha sereghajók vagyunk, s a mögöttünk lévők (Románia, Bulgária, Horvátország) közelednek hozzánk, talán majd meg is előznek bennünket?

c., Melyek azok a hazai jelek (szabályozók, beruházások, képzések stb.), amelyek megszüntetik a leszakadás veszélyét, netán a közeledés reményét növelik? (Vagy amelyek a leszakadás veszélyét növelik, a felzárkózás esélyét csökkentik?)

Folytassuk egy pillanatképpel. Ma Ausztriában (ami talán épp az uniós átlagnak felel meg) a minimálbér 1500 euró (450000 Ft), s ez adómentes, csak tb-köteles. Nálunk 127500 (nettó 82000). Bruttóban három és félszeres az eltérés, ugyanúgy, ahogyan a GDP esetében, de nettóban a szorzó már 4,5. A napi fogyasztási cikkek árai szinte azonosak a hazaival. S hogy mennyit kell dolgozni értük? Az autóért ott 15-16 hónapot, itt 38 hónapot (a szorzó: 2,5), egy liter benzinért ott 8 percet, itt 40 percet (a szorzó: 5), egy kilogramm karajért ott 54 percet, itt 3,14 órát (a szorzó: 3,5). Ugyanezt tapasztaljuk, ha egy minimálbéres gyermektelen házaspár teljes havi költségét nézzük meg. Ausztriában a fele elég a teljes megélhetésre, a másik fele megtakarítható, vagy szabadon költhető. Itthon egy kalkulált számítás szerint ez mintegy 20 százalék: vagyis kb. havi 35000-et kell beosztani ruhára, kultúrára, spórolásra stb. Ebből kellene lakásra is gyűjteni, és/vagy gyermeket nevelni.

A kép akkor lenne teljes, ha – az első kérdésben is jelzett - időbeli viszonyításra is mód lenne. Két ország összehasonlítása, vagy hazánknak az uniós átlaghoz való viszonyítása csak így mutatná meg azt, hogy zárkózunk-e vagy lemaradunk.

Miért nem elég az átlagokat nézni? Mert - itt egy egykori ismerősöm mondása jut eszembe - az adott árszínvonal pl. a kenyér és a toronydaru árából tevődik össze, de kenyeret sokkal gyakrabban vesz az ember, mint toronydarut. Továbbá az átlagkeresetben benne van például egy egymillió-kilencszázezret kereső ember bére, s az átlag így a gyönyörű 190000 Ft, de a minimálbéreseket ez nem mindig vigasztalja. Vagyis a normális eloszlás haranggörbéjét is meg kell nézni, a legalacsonyabb és a legmagasabb bér-értékek mérőszámait, s az egyes bérkategóriákba tartozók számát. S ezeket a görbéket érdemes országonként is összehasonlítani. Hogy a hazai GDP-átlagok mögött milyen szélsőségek vannak, arra a Statisztikai Hivatal friss adataiból is következtethetünk. Kiderül, hogy nemcsak a magyar és az osztrák átlag között háromszoros az eltérés, de ugyanekkora a fővárosban és a Borsodban dolgozók között is. Tudatában vagyunk ennek?

A harmadikként jelzett kérdésre a legnehezebb egzakt adatokat, tényeket találni. Tippjeink persze lehetnek. Mert a jelenlegi kormány átvállalta az önkormányzatok adósságát, s ezért cserébe erősen korlátozta az önálló gazdálkodásukat. Működtethetik a meglévő (megmaradt) intézményeiket, de fejleszteni, beruházni, munkahelyek létesítését támogatni leginkább az egyedileg adományozott és megcímkézett központi ajándékból tudnak. A Magyar Közlönyben az egyedileg osztogatott fejlesztési forrásokat figyelve azt tapasztaljuk, hogy a többségük nem termelő beruházásokra szól, hanem főleg betont igénylő, s a későbbiekben is csak pénzt vivő presztízsberuházásokra, legyen az uniós forrású vagy hazai. Így lett kilátónagyhatalom a hóttsík vidéken fekvő Tyukod, így lesz hatezres betonteknő Szilvásváradon azért, hogy évente kétszer versenyt lehessen rendezni benne. S így lesz a szakrális elvonulási központ hárommilliárdért valahol a Pilisben, úgy, hogy erre is van már kormányhatározat, de egyetlen szóba jöhető település se hallott róla. Vállalkozói megtakarításból pedig azért nem várható fejlesztés, mert a hazai vállalkozások 90 százaléka kisvállalkozás, se a forgalma, se a nyeresége, s ezért hitelképessége sincs akkora, hogy jelentős modernizációra gondoljon. De nem is érdekelt benne, amíg relatíve még mindig alacsony a minimálbér. Szándékosan hagytam ki az uniós támogatások felhasználását, mert a 2020 utáni helyzet egyelőre fekete lyuk.

A tőkehiány mellett az alacsony bérszínvonal a vásárlóerőt, a keresletet is csökkenti. Háromszor annyi karajt talán nem esznek osztrák szomszédaink, de a tartós fogyasztási cikkeiket sokkal gyorsabban lecserélik (ezt tudják a náluk lomizó honfitársaink), s sokkal többet kirándulnak, üdülnek. Vagyis működtetik a viruló kereskedelmet és szolgáltatásokat. Ehhez hozzájárul a sokkal racionálisabb ÁFA-rendszerük is, érdemes tanulmányozni. Ami pedig a képzést illeti? Egy friss statisztika szerint amióta 16 év a hazai tankötelezettségi korhatár, azóta drasztikusan (kétjegyű százalékkal) csökkent a 16-18 éves tanulók létszáma. A kiesők képzettség nélkül kerültek be a munka világába. Illetve a közmunka világába. De a kormányzati programmá nemesedett Parragh-féle koncepció se segít a jó irányba menni, hiszen például Ausztria teljes nyersvastermelésében pár tucat ember vesz részt. Nem a kétkezi élőmunka a korszerű és nyereséges termelés elsődleges útja. Végül: az elvonulási központ árából harmincezer laptopot lehetett volna venni a központosított magyar iskoláknak.

Polák István nyugdíjas könyvtáros-pedagógus