Előző
Következő
új cikk

Belföld

Bitó László a "másság gyönyörűségéről"

Népszava|2017. okt 16. 05:07
[A+ A-]

„Ha lett volna kerítés, biztos, hogy áttörtük volna, mert visszaút nem volt.” FOTÓ: Molnár Ádám

A CEU-nak mentőövet nyújtó Bard College hatvan év után lett ismét fontos szereplője a magyarországi történéseknek. Az intézményről egy volt ’56-os menekült diák, Bitó László orvoskutató mesélt lapunknak.

A térkép alapján a helyszín Újbuda, ám a bejárati ajtón túl uralkodó kozmopolita légkörben ez hamar feledésbe merül. Angol és magyar szavak keverednek egymással a dolgozószobában, miközben a háttérben, a számítógép képernyőjén felsejlik a Bard College magazinjának egyik korábbi száma: a címlapon Bitó László és felesége. Az intézmény nem csak az ő, de több száz Amerikába menekült magyar fiatal életében sorsfordító volt.

„A Bardon olyan oktatást kaptam, amely nélkül a tizedét sem tudtam volna elérni mindannak, amit elértem. Mivel tíz-tizenketten voltunk egy osztályban, nem lehetett a hátsó sorban lapulni, részt kellett venni a beszélgetésben. Ez megalapozta a kritikus gondolkodást” – mondja a Népszavának a 83 éves orvoskutató, aki évtizedekkel később kifejlesztette a Xatalan nevű gyógyszert, amely áttörést jelentet a csőlátást majd teljes vakságot is okozó glaukóma kezelésében.

Pedig fiatalon nem orvosnak készült, hanem írónak. A Budán élő családot ’51-ben kitelepítették Jászkisérre. Három évvel később Bitóból a komlói szénbányában lett munkaszolgálatos. „Először nem hittem, hogy azt ki lehet bírni. Végül azt terveztem, hogy a bányában maradok, ott talán nem bántanak többé, s majd szabadidőmben írogatok” – emlékezik vissza. Az 1956-os forradalom azonban mindent megváltoztatott: miután társaival lefegyverezték tisztjeiket, elindultak Pestre, de az oroszok elkapták őket, és mire kiszabadultak, már csak a forradalom leverésére értek fel a szétlőtt fővárosba. „Tudtuk, hogy menekülnünk kell a megtorlások és a visszatérő diktatúra elől.” Nem volt határozott úticél a fejükben, csak a határon akartak átjutni. „Ha lett volna kerítés, biztos, hogy áttörtük volna, mert visszaút nem volt.”

Ausztriában már várták a magyarokat a befogadó nyugati államok képviselői: a svédek a jóléti rendszerükre hivatkozva elsősorban az idősebbeket invitálták, „az ausztrálok az emberek bicepszét nézték”, az amerikaiak pedig a tanulni vágyó fiatalokat látták szívesen. Bitó ezt a lehetőséget ragadta meg. Clevelandbe került, ahol nagy magyar közösség élt, de többnyire a ’20-as években megrekedve. „Ők azt hitték, a forradalom a Habsburgokat akarta visszahozni. Nem mertem bevallani, hogy nekem eszembe sem jutott Habsburg Ottó a forradalom alatt” – mondja Bitó, aki élete legfontosabb döntésnek nevezi, hogy jelentkezett a Bardra, mihelyt értesült róla, hogy a New York állambeli College egy nyolchetes nyelv- és orientációs programot szervez mintegy 300 magyar szabadságharcos fiatalnak ’56 telén.

A tanárok egésznapos nyelvórákat tartottak nekik. Filmeket is vetítettek – egyebek között az Aranypolgárt –, valamint az amerikai életről halhattak előadásokat. Az egykori first lady, Eleanor Roosevelt például a nők, mások a feketék egyenjogúságáról beszéltek. A program végén két magyar kapott ösztöndíjat, hogy felsőoktatási tanulmányokat kezdjen a Bardon. Az egyikük Bitó László volt. A természettudomány mellett döntött, mert ahhoz kellett a legkevesebb angoltudás. „Megszeppentem, amikor később megtudtam, hogy több mint tízezer dollár tandíjat kaptam ingyen, de azóta adományokban több mint százszorosan visszafizettem. Ez Amerikában természetes dolog: ebből tudnak az egyetemek ösztöndíjakat adni.”

A koszt- és szállásköltségét egy New York-i „lady” vállalta magára. Még abban a szemeszterben meghívta a Carnegie Hallba egy Beethoven-estre. „A IX. szimfóniát már sokszor hallottam, így nem számítottam meglepetésre, de amikor egy éjfekete alt és egy svéd szőke szoprán énekelte, hogy ‘Alle Menschen werden Brüder’, elsírtam magam. Talán akkor döbbentem rá igazán az emberi másság gyönyörűségére, értékére” – idézi fel Bitó László könnyes szemmel a történetet, amelyet ennyi év elteltével is csak második nekifutásra tud elmesélni.

Emlékei szerint rendkívül intenzív és nehéz volt az első pár év, nemcsak az a nyolc hét, amikor nyelvismeret nélkül kerültek teljesen idegen környezetbe. Ez komikus helyzeteket is szült. „Az egyik amerikai lány felháborodva kérdezte tőlem: ’mi baja van ennek a Dezsűnek, (sic)? Állandóan azt szajkózza, hogy puszi-puszi, csók-csók’. Nem értettem, miért van felháborodva, aztán kiderült, hogy Amerikában a pussy a női nemiszerv beceneve, a choke pedig fojtogatást jelent” – meséli nevetve Bitó. Az érzelmileg is nehéz időszak átvészelésében az is segített, hogy az akkor alig párszáz fős Bardban családias volt a légkör. Sok más egyetemhez képest Bitó szerint még ma is így van, noha a kampusz már több ezer fős, és a Bard nemzetközi intézménnyé nőtte ki magát.

A 90-es évekig az Egyesült Államokban élt. A Bard után a Columbia Egyetemen tanult, majd tanított. Fokozatosan költöztek haza. Mint mondja, először csak „megfigyelőként” volt jelen, de idővel egyre aktívabb lett a közéletben. Egykori professzorként úgy véli, a Bard csak példa arra, hogy az oktatás elkerülhetetlenül válik nemzetközivé. Egykori menekültként határozott véleménye van a migrációs krízisről is. Úgy véli, „borzalmas”, ahogy néhány helyen bánnak a menekültekkel. „Emberi kötelességünk befogadni őket, és akkor tudunk igazán gazdagodni ebből, ha szeretettel tesszük meg, legyőzve a mindent felmarcangoló gyűlöletszítást.”

Névjegy
Bitó László 1934-ben született Budapesten. A családot 1951-ben kitelepítették. 1956-ban társai a forradalmi tanács élére választották. Az Egyesült Államokba menekült, ahol ösztöndíjat kapott a Bard College-ba, majd a Columbia Egyetemen folytatta tanulmányait. Orvoskutatóként többek között a szem károsodását tanulmányozta. 2004-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje elismerést. Hazaköltözése után visszatért az irodalomhoz. Több regényt írt, publicisztikái, esszéi rendszeresen jelennek meg a hazai sajtóban.

Körösi Ivett

Lájkoljon minket a Facebook-on is!