Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Alföldi nem kertel - Nyomasztásból gyűlölet

Népszava|2017. okt 17. 05:47
[A+ A-]

Bányai Kelemen Barna és Hernádi Judit Fotók: Mészáros Csaba

Egy takarítónő és egy menekült kapcsolatát dolgozza fel Alföldi Róbert nem kertelő, több tekintetben kegyetlenül fájdalmas rendezése az Átriumban.

Hernádi Judit, mint takarítónő belép egy németországi bárba. Fején eső elleni kendő, a vendéglátóhelyen külföldi vendégmunkások időznek. Egyikük a marokkói Ali (Bányai Kelemen Barna) kiszúrja a nőt, és bár jóval idősebb nála, mégis felkéri táncolni. A gesztus kedves poén is lehetne, de hamar kiderül, hogy ennél jóval többről van szó. Két ember egyszer csak találkozik és elkezdenek egymáshoz kötődni. Mindegy, hogy ki hány éves, honnan jött, semmi sem számít. Tihanyi Ildi realisztikus, szomorkás terében felértékelődnek a gesztusok, a nézések, a csöndek. Alföldi Róbert új rendezésében az Átriumban Fassbinder A félelem megeszi a lelket című alkotásának színpadi adaptációjában sok esetben kilépett a megszokott eszköztárából. A történetet leegyszerűsíti, persze közben sűríti. Nincs semmiféle látványosság, a színészek és a viszonyok kerülnek fókuszba. Csak az számít és ez nagyon jó. Kell hozzá a két főszereplő Hernádi és Bányai Kelemen. Mindketten lassítják a tempót, azt mutatják meg, milyen az amikor két magányos, önmagát a világban egyedül érző ember elkezd egymásra figyelni, amikor csak egymásnak akarnak megfelelni. Sokszor találkozunk nap mint nap olyan előítélettel, hogy miként szeretheti két ember egymást, ha például nagy a korkülönbség. És miért ne szerethetnék, ha sikerül egymást elfogadniuk, akkor ez nem lehet probléma.

Mihályfi Balázs és Bercsényi Péter

Mihályfi Balázs és Bercsényi Péter

Csakhogy, mint Fassbinder művének címében szerepel A félelem megeszi a lelket, vagyis a közegből, a társadalmi normáktól való eltérés tönkre tehet bennünk sok mindent. Áthallásos téma, hogy a szerelem egyik érintettje bevándorló, menekült. Alföldi ezzel nem kertel, nem finomkodik. A képünkbe vágja azt, amit erről gondol. Iszonyú szembenézni azzal, hogy mit is jelent az, amikor elszabadul a gyűlölet. Amikor barátságokat, és különböző más munkahelyi, vagy lakóközösségi kapcsolatokat őröl fel, hogy a másikat ellenségként kezdjük kezelni, a származása, vagy bármi más miatt. A történet roppant aktuális, a zsigereinkbe vág. Közvetlenül érint mindnyájunkat. Szembesít saját cinkosságunkkal, ily módon az előadást akár fájdalmasan könyörtelennek is nevezhetnénk. Bizonyos mértékig az is.

Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Parti Nóra és Szatory Dávid több szerepben is nagyon pontos és karakteres. A fiúk női karakterekben is kipróbálhatják magukat. Az ellenpontozás parádés és nem csak a külső megjelenésnek köszönhetően (Nagy Fruzsina különösen az otthonkákban felülmúlhatatlan), hanem azért is, mert fanyarrá és gyakorlatilag nemtelenné teszi a mondatokat. A jelenséget, a folyamatot mutatja, így függetleníti maguktól a szereplőktől. A különböző szintű kirekesztést érzékelve, akár azt is mondhatnánk, hogy Alföldi túloz. De sajnos nem erről van szó. Arra figyelmeztet, hogy az ilyen irányú tendenciáknál ritkán van megállás. Addig tart a nyomasztás, amíg a célpontnak tekintett áldozatok fel nem adják. Ebben a rendezés nem tesz engedményt, amikor pedig mégis lenne valamiféle kis vigasz, akkor már általában, mint itt is, túl késő. Addig kellene józannak lennünk, megőrizni a tisztán látásunkat, amíg egy kis remény is marad a dolgok tisztázására. Azután már csak a gyász és a lelkiismeret-furdalás marad, amivel viszont nem könnyű együtt élni.

Idealizált színes világ
Alföldi Róbert új szerepben is debütált a hétvégén az Átriumban, ettől az évadtól ugyanis ő az Átrium Galéria művészeti vezetője. Első alkalommal saját magánygyűjteményéből válogatott, mégpedig 1940–1970 között készült színezett fotográfiákat, amelyek mint a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal közös en rendezett tárlat alcíme jelzi „idealizált színes világot” teremtenek. A színezett fotográfia lényege, hogy az általában fekete-fehér fotókat kézi eszközökkel megszínesítik. A színes film és dia megjelenésével viszont azért alkalmazták, hogy drámaivá, vagy még inkább művészivé tegyék a fényképeket. Pasztell ceruzával, akvarellel, olajjal dolgoztak. A mai napig vannak fotográfusok, akik tovább fejlesztve ezt a technikát, egy különleges művészi hatást érnek el a használatával, rámutatva az idealizmus mögött meghúzódó nyomasztó diktatórikus légkörre.
Gadányi György fotótörténész lapunknak úgy fogalmazott, hogy a színezett fotográfiák sokáig a közízlés, illetve a közízléstelenség kifejeződését jelentették. A retus létjogosultságán ma is sokan vitatkoznak, kell-e és lehet-e idealizálni a képet. A fotótörténet az ilyen jellegű alkotásokat nem tartja művészileg értékesnek, a szolgáltató iparhoz kapcsolják inkább. Gadányi szerint kellett hozzá egy jó szemű gyűjtő, ebben az esetben Alföldi, aki megérzi ezeknek a műveknek a különleges ízét, amelyek egyébként nem csak Magyarországról, hanem a világ különböző részéről származnak. A tárlaton látható alkotásokhoz hasonló művek hagyományos technikával ma már nem születnek, de más kérdés, hogy a digitális technika pedig mire képes és milyen újabb idealizált módszereket teremt – tette hozzá Gadányi György.

Balogh Gyula

Lájkoljon minket a Facebook-on is!