Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Egy marxista Európa élvonalában

Népszava|2017. okt 19. 06:01
[A+ A-]

A nyolcvan éve született Gáspár László a XX. századi magyar nevelésügy történetének kiemelkedő alakja. Marxista pedagógus volt. De nem a jelző tette a század nemzetközi szinten is jegyzett pedagógusává. Egy ideológiailag determinált világban a marxi eszmerendszerrel léte és tudata alapján azonosuló olyan szakember volt, aki az eredeti marxi szövegek kritikai elemzése és alkotó továbbgondolása alapján kísérelte meg a XIX. századi filozófus életművét a nevelésre vonatkoztatni. Eredeti megközelítése alapján többen nevezik őt a neomarxizmus hazai úttörőjének.

Felvetődik a kérdés, miért a marxi szövegekhez nyúlt vissza, miért nem a kor filozófiai, szociológiai, pszichológiai elméleteinek valamelyike ragadta meg figyelmét? Gáspár azt a feladatot vállalta, hogy újragondolja a dogmatikus sallangoktól terhelt marxi elméletet, új összefüggésekben mutat fel egy lehetséges pedagógiai alternatívát.

Gáspárt pályája kezdetétől a társadalmi kontextusban végbemenő személyiségformálódás objektív folyamata és a szubjektív nevelőtevékenység viszonya, a nevelés évezredes alapkérdései foglalkoztatták. „A legfőbb következtetés, amelyre a téma tanulmányozása közben jutottam: a pedagógia fő problémáit – „mire neveljünk?”, „mivel neveljünk?”, „hogyan neveljünk?” - elsősorban az össztársadalmi gyakorlat tartalmának és struktúrájának elemzése alapján közelíthetjük meg” – írja. Ezt a gondolatot fejtette ki elméleti munkásságában és ezen az elméleti alapon szervezte, irányította iskolakísérletét Szentlőrincen.

Nevelésfilozófiai munkásságának összegzése szerint a nevelés célja az egyén mindenoldalú fejlesztése annak érdekében, hogy képes legyen önmaga és a társadalom érdekében – az össztársadalmi gyakorlat keretében - képességeit kibontakoztatni. Az iskola feladata az össztársadalmi gyakorlatra való egyetemes felkészítés, a nevelésnek az alapvető társadalmi tevékenységi módokat kell közvetítenie, a nevelés gyakorlata pedig nem más, mint a pedagógiailag reprodukált társadalmi gyakorlat. A társadalmi gyakorlat és a nevelés viszonyának történetét elemezve jutott el e két jelenség organikus kapcsolatának lényegéhez. E kapcsolatról akkor beszélhetünk - fogalmaz -, ha azok a tevékenységek, amelyeket a „neveltek” végeznek, társadalmi szempontból jelentősek, és a társadalmi gyakorlatra való előkészítést szolgálják. Éppen ezért az általános nevelés lényegi meghatározottsága, hogy pedagógiailag reprodukált társadalmi gyakorlat, alapfunkciója pedig: az össztársadalmi gyakorlatra való egyetemes felkészítés.

Gáspár a nevelést tevékenységek rendszerének tételezi, olyan gyakorlatnak, melyben az alapvető társadalmi tevékenységi módoknak kell megjelenni. Felfogása szerint e gyakorlat a közvetlen élet termelése – munka -, az érintkezési viszonyok termelése és a tudat – az emberi tudat által létrehozott objektivációk – termelése. A társadalmi gyakorlat e három eleme mellé sorolja Gáspár a szabadidőben végzett tevékenységeket is, azokat, melyeket nem a természeti szükségesség vagy a társadalmi kötelesség diktál, hanem a teleologikus tevékenység szükségletei. A szabadidő az emberi szervezet, a személyiség megújításának, a képességek kifejlesztésének tere. Az e keretben végzett tevékenységek eredményeként az ember más minőségben lép be a társadalmi tevékenységek rendszerébe, a közvetlen termelés folyamatába is. A társadalmi gyakorlat említett valamennyi eleme egyaránt fontos és nélkülözhetetlen, a társadalmi ember – az „ember társadalmi természetének” kifejlesztése – szempontjából, miként az a követelmény is fontos, hogy a társadalmi tevékenység különböző fajtáival a gyerekek először és elsősorban a pedagógiailag szervezett formájukban ismerkedjenek meg.

Mindezek alapján fogalmazta meg a nevelés formuláját, mely szerint a teljes ember intézményes nevelésének tevékenységei a világ megismerésére fókuszáló oktatás, a társadalmilag hasznos termelőmunka, a társas és társadalmi együttműködést megjelenítő társadalmi munka és a szabadidő-tevékenységek komplex rendszere.

Gáspár László a nevelésről rendszerben gondolkodott, az iskolát, a nevelés helyi rendszerét a maga egyedi konstrukciójaként tételezte, a nevelés folyamata neki tevékenységek rendszere, az össztársadalmi gyakorlat pedagógiai reprodukciója volt. Elméleti munkássága és rendszerszemlélete alapján jutott el az iskolakísérlet gondolatáig, a teória praxissá alakításáig, Szentlőrincig. Ez ma már neveléstörténet. Miként a Delors-bizottság munkája is.

A UNESCO Közgyűlése 1991 novemberében felkérte a főigazgatót, hogy hozzon létre nemzetközi bizottságot, amely a XXI. század oktatási kérdésiről gondolkodik. A bizottság elnökéül Jacques Delors-t választották, a bizottságba a világ különböző régióinak, kultúráinak, foglalkozási ágainak tizennégy képviselőjét hívták meg. A nemzetközi bizottság 1993-ban kezdte meg munkáját, jelentése végső formáját 1996 elején fogadta el.

A XXI. századi nevelés-oktatás négy alappillérét tárgyaló fejezetet azzal vezették fel, hogy hogyan lehet egyszerre biztosítani a komplex és állandóan változó világ térképét és az iránytűt is a navigáláshoz. „Ahhoz, hogy megfelelhessen e kihívásnak, az oktatásnak négy alapfeladatot kell teljesítenie. Ezek lesznek minden ember számára a tudás alappillérei élete során: meg kell tanulnia megismerni, azaz megszerezni a dolgok megértéséhez szükséges eszközöket, meg kell tanulni dolgozni, hogy hatni tudjon környezetére, meg kell tanulnia együtt élni, hogy együttműködhessen a többi emberrel minden emberi tevékenységben, s végül meg kell tanulnia élni, s ez az előző három eredménye lehet” – olvasható a jelentésben.

A bizottság által megfogalmazott alappillérek és Gáspár neveléselméleti alapvetése, valamint szentlőrinci gyakorlata közötti tartalmi azonosság tárgyszerűen kimutatható. Munkássága, annak teoretikus elemei és gyakorlata ma, amikor a magyar nevelésügy minden területén retrográd fordulatot élünk meg, különösen aktuális. Ahogy a Delors-bizottságnak az ezredfordulót követő időszak nevelésügyi gyakorlatára vonatkozó ajánlásai is.

Fábry Béla pedagógus