Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Reménytelen

Népszava|2017. okt 19. 06:07
[A+ A-]

Ezek a rohadt kurvák mind telefonálnak! - üvöltötte a villamoson ülő hatvanas férfi, amikor meglátott. Szavait teli bevásárlószatyrával erősítette meg, először a karomhoz vágta, majd felállt, és fölém tornyosulva a fejemet ütötte. Petrezselyemlevelek, hagymahéj, krumplifölddarabok hullottak rám.

Az erőszak minden formáját mindig elutasítottam. Gyerekként sosem értettem, miért röhögnek rajtam a Vidám Parkban, mert nem akartam ütközni dodzsemezés közben. A poloskákat papírra tessékelem és kidobom az ablakon. Soha nem emeltem kezet senkire. Addig.

Akkor azonban feltört belőlem az ösztönlény. Bőr hátizsákommal kezdtem visszaütni a pasast. Fényes nappal volt, a villamoson jó néhányan utaztak, köztük életerős férfiak. Senki nem szólt egyetlen szót sem. Zokogtam, miközben szedegettem a hajamból egy leendő ebéd alapanyagait. Sirattam magam a megaláztatás, sirattam magam a tehetetlenség miatt, és sirattam erőszakra képtelen énem elvesztését.

A Charlie Hebdo-nál történt tragédia napján láttam először az együttérzés kifejezéseként a „Je suis Charlie” feliratot a Facebookon. Akkor, amikor egy újság munkatársait ölték meg azért, amit írtak és rajzoltak. Szabó Zoltán, az Index újságírója megverésére a Facebookon többek között „zsöszüi KFC” felirat reagált, az Echo Tv műsorában pedig Bencsik András egyebek között ezt mondta: „Lelki szemeimmel már látom, ahogy az Index egy másik újságírója bemegy egy cipőboltba, rettenetesen súlyos diplomáciai bonyodalomba keveredik az eladókkal és ez egy újabb bizonyíték lesz arra, hogy barna eső esik és ki kell nyitni az esernyőt.”

Megvertek valakit. Történetesen nem egy 160 centis nőt a villamoson, hanem egy online felület újságíróját egy étteremben.

Nincs közmegegyezés az erőszak zsigeri elutasításáról sem. Reménytelen.

Hompola Krisztina