Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Cenzúra a színházban

Népszava|2017. okt 20. 05:45
[A+ A-]

Vörös István darabját anyagi okokra hivatkozva nem játssza a Magyar Színház, az alkotók azonban mást látnak a döntés hátterében.

- Igaz-e a hír, miszerint politikai okokból betiltották a darabját már a bemutató előtt?

- Nem mondhatom, hogy igaz, hiszen bemutattuk – egy alkalommal. Nem mondhatom, hogy nem igaz, hiszen a folytatás bizonytalan. Végtére is az a színház, amelyik átvette volna a produkciót Dorogról, visszalépett. De hogy politikai okokból, az kizárt, hiszen ez egy politikai darab. És az előadás még inkább. Senki se tiltotta be, a senki állította meg. Ha megállította.

- Ki az, akinek engedélyezési jogköre van egy színdarab és egy előadás kapcsán?

- Az engedélyezési jogkört cenzúrának is fordíthatnánk. Ilyen jogot nem ismer el az alaptörvény sem. Ilyen tevékenységnek a létét nem lehet újra elfogadni. Különben lehet, hogy szó sincs ilyesmiről. Nekem többen magyarázták, hogy ez csak szimpla öncenzúra. Haha, de azt nekünk kellett volna végezni, ám mi nem tettük. A szöveg állítólag elindult fölfelé a hierarchiában, persze csak a formalitás kedvéért, de le már nem mint szöveg érkezett. Csak nem kell azt hinnem, hogy pozícióban levő emberek újra színdarabokat olvasnak? De jó hír is ez! A további előadások elmaradását nem cenzurális okok indokolták. Kényelmesen pénznek nevezték. De a pénz nem vállalta magára a merényletet.

- Származhat-e az előadásban résztvevőknek hátrányuk abból, hogy a darab nem marad repertoáron?

- Persze. Elég nagy hátrány volna, ha ennyi – és a többiekéről bátran mondhatom, hogy jól sikerült – munka eredménye csak egyszer kerülne a nézők elé. Nagyon rossz érzés a hiábavalóság.

- Meddig mehet el egy szerző vagy egy rendező a kompromisszumokban?

- Erről is szól a darab, egy alkalommal elhangzik: a feltámadás megalkuvás. De ezt a többiek cáfolják. Semeddig nem mehet el – ha művészi kompromisszumról van szó. Persze egy darab megírása – kompromisszum a nyelvvel. Az előadása kompromisszum a valóság adta lehetőségekkel. De ön nem ilyesmire gondolt.

- Mit gondol, 2017-ben lehet-e cenzúráról beszélni Magyarországon?

- Lehet, hogy azért nem szerencsés ezt a kifejezést használni, mert egy régi helyzetet vetít rá a maira, és ezzel akadálya lesz a megértésnek. Van mesterségesen feltámasztott érdektelenség helyette, anyagi ellehetetlenítés, közöny. Akad persze beetetés és megfélemlítés is a kultúra lekezelésének eszközei között.

- Mi adhatott aggodalomra okot a bemutató előtt? Az ön személye, a választott téma vagy a színtársulat?

- A személyem nem hiszem, hogy aggasztó, lényegében a sátánon kívül bárkivel tárgyalóképes vagyok. Na jó, a sátán is jöhet, ha a Mester és Margaritából érkezik. A társulat remek, kitűnő és csodálatos színészek, kimagasló rendező, nem hiszem, hogy aggasztó volna. Hacsak valakit a minőség nem aggaszt. A téma? A kiegyezés esélye ma? Deák Ferenc keresése? Deák a legkevésbé félelmetes magyar politikus. Talán az a súlyosan megalázó benne?

- Előfordult-e már hasonló helyzet a karrierje során?

- Sajnos olyan már volt, hogy egy darabom (Padlizsán és paprika, mesejáték a PIM-ben, Kováts Kriszta rendezésében) egy előadást ért meg, mert kézen-közön elsikkadt a folytatás lehetősége. Még megbukni se lehet egyetlen alkalommal. Az is kiváló előadás volt különben. Mire újra játszottuk volna, a díszleteket kidobták a raktárból. De nem ez az igazi párhuzam, 1979-ben felléptünk 8-adikosként egy groteszk szavalókórussal a Rátóti humorfesztiválon. A rádióműsorból az utolsó pillanatban kihagytak minket, nagyon csalódott voltam, nem is lettem humorista. De akkor nem volt mellébeszélés, az épp aktuális húsáremelés miatt a mi szövegünk már túl keménynek tűnt. Most visszatért a fiatalkorom, és a hús is drágább. A rezsi meg már nulla, mert a postás kidobálja a villanyszámlát.

- Műveit átültették már kínaira, angolra, franciára, szlovákra, olaszra, portugálra, spanyolra, lengyelre, románra, bolgárra, szlovénra. Ön is fordít, gondolt-e arra, hogy a darabját külföldön érdemesebb lenne színre vinni?

- Ez a darab azért elsősorban a magyaroknak szól. Bár, ha külföldön nem volna élvezhető egy megfelelő rendezésben, akkor itthon is jobb elfelejteni. Szóval éppenséggel meg kéne próbálni.

Kuczogi Szilvia

Pártéleti groteszk a múltból és a jelenből
Dorogon mutatták be a város támogatásával A halott mindig visszacsókol című pártéleti-történelmi groteszket. A szerző Vörös István. Sopsits Árpád rendezte, a szereplők Gáspár Kata, Hajduk Károly, Jászberényi Gábor, Molnár Mariann, Schmied Zoltán, Szatmári Attila, Takács Géza, Zalai Tamás. Úgy tervezték, hogy a produkció a Magyar Színházba kerül át, de miután annak felügyeleti szerve, a minisztérium a szövegkönyvet előzetes kontrollra bekérte, az együttműködés – az alkotók karakánsága folytán - elmaradt.
Kellemes gondolatkísérlet

Sopsits Árpád rendezésében nem csak az aradi vértanúk képét láthatjuk a színpadon, hanem a rendszerváltás utáni közjogi méltóságok portréját is. Jelenlegi és volt köztársasági elnökök, mostani és régebbi miniszterelnökök, országgyűlési elnökök arcképeit vehetjük szemügyre. A dorogi művelődési házban, ráadásul egy aradi vértanúkra emlékező ünnepséghez kapcsolódó premieren különösen meglepően hat ez a látványos gesztus. A néző várja is majd, hogy ennek a bátornak mondható rendezői instrukciónak lesz valamiféle folytatása. De aztán sokáig hiába várjuk, megmarad szimbolikus gesztusnak. A végén aztán összedől a díszlet, ez nem következik Vörös István drámájából, A halott mindig visszacsókol című műből, amely valóban merően groteszk és szórakoztató. Egy kis támogatottságú párt a kiegyezésre vágyik, ezért Deák Ferencet keresik: castingot hirdetnek ez ügyben. Vörös érzékletesen ábrázolja a politika világát, az érintett személyek– pártelnök, alelnök, titkárnő, portás, jelentkezők – hitelességét, motivációit, korlátait. (Az órát, vagyis az idő múlását egy élő figura játssza nagyszerűen.) Tényleg belesűríti mindazt, amit sokunk gondol a rendszerváltás utáni időszakról, pártokról, pártrendezvényekről, elhangzott mondatokról és állításokról. Van itt aztán gyilkosság, feltámadás és sok minden. A színészek teszik a dolgukat, hozzák a karaktereket és nem rajtuk múlik, hogy végül nem gyullad fel a színpad, vagyis a darab megmarad egy kellemes gondolatkísérletnek. Persze, azért azzal szembesülhetünk, hogy Deákokra már rég nincs szükségünk. Egyszerűen kimentek a divatból, mint ahogy az új kiegyezés és az ország felrázása is.

Balogh Gyula

Lájkoljon minket a Facebook-on is!