Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Hosszú oldal - Díszhal

Népszava|2017. okt 24. 06:05
[A+ A-]

Végignézte, ahogy a busz megérkezik a megállóba, nyílnak az ajtók, az emberek fel- és leszállnak. Az ütemes csengetés távolinak tűnt: mintha víz alól hallotta volna csupán. Akkor sem rezdült meg, amikor az ajtók jókora csattanással bezáródtak. „Pedig ez jó busz lett volna” – gondolta; vagy inkább csak átszivárgott rajta a gondolat, és állt tovább, mint saját tehetetlenségének hirdetőoszlopa.

Nézte egy darabig a zöld fényt a járdasziget előtt összegyűlt pocsolyában, s csak akkor indult el végre, amikor a lámpa már villogott. Érezte, hogy a késő esti pára szép lassan megszállja a haját, ami ettől menthetetlenül begöndörödik. Normális esetben ez kétségbe ejtette volna. Most azonban vett egy nagy levegőt, mintha ellenőrizni akarná, megvan-e még a tüdeje, és nekiiramodott.

Az a mondat, az nem ment ki a fejéből. „Nem vagy retardált!” Felháborodott mondat volt. Egyszerre értetlenkedő és méltatlankodó. És ez a hangsúly valahogy egészen közelinek hatott. Mintha valaki bedugta volna a fejét a víz alá, egyenesen az övé mellé.

Bizonyos pillanatokban úgy érezte, nevetnie kell rajta. Nem a mondaton, hanem hogy tulajdonképpen ez volt élete legszebb bókja, ami meglehetősen sokat mond el az életéről. Az idő többi részében meg sírhatnékja támadt. Hogy örömében vagy fájdalmában, azt még ő maga sem tudta eldönteni. Mert nem gondolta, hogy vannak ilyen mondatok. Pláne ilyen hangsúlyokkal.

A mondat nem volt különösebben szép, sem pedig romantikus, de kíméletlenül világított rá: ő lényegében mást sem csinált eddig egész életében, csak elnézést kért azért, amilyen. Próbálta megindokolni, racionális okokat sorolt, és a végén valamiféle bágyadt eleganciával odaszúrta a magyarázat mögé: hát, ezért lettem ilyen retardált. És akkor jött ez a mondat, felborítva az aprólékosan felépített rendszert. Mert hát, ha ő nem is retardált, akkor kezdheti elölről az egészet – és ez megrémítette.

És immár nemcsak a mondattól nem tudott szabadulni, de egy képtől sem, amely befészkelte magát az agyába. Hogy mindazok, akikkel olyan nagyon meg akarta értetni magát, akiktől állandóan elnézést kért, úgy bántak vele, mint egy díszhallal. Gondozták, néha elgyönyörködtek benne, meg is dicsérték, mutogatták a vendégeknek, máskor meg, ha éppen kényelmetlen volt leugrani haleleségért a boltba, hangosan méltatlankodtak, hogy valami értelmesebb háziállatot is választhattak volna. Ő pedig hiába próbált a lehető leghasznosabb, legtökéletesebb hal lenni az akváriumban – sőt: a világ összes akváriumaiban együttvéve –, a vége mindig csak magyarázkodás volt.

Most vette csak észre, hogy a nyakát egészen eláztatták az arcán végigcsorgó könnyek. „Elrepedt” – mondta félhangosan, és ijedtében még gyorsabban kezdte szedni a lábait. Aztán a következő keresztutcánál megtorpant, mert kis híján elcsúszott egy platánlevélen. Kivárt egy ütemet, mielőtt újra elindult volna. Óvatosan lépkedett tovább, nehogy kilötyögjön a víz az akváriumból.

Csepelyi Adrienn