Előző
Következő
új cikk

Vélemény

A Duna eltérítése

Népszava|2017. okt 25. 06:01
[A+ A-]

Huszonöt éve terelték a bősi erőműre a Dunát. Huszonöt év majdnem egy emberöltő, ezalatt a víznek csak az ötöde folyt a folyam medrében a szigetközi szakaszon. Négyötöde Szlovákiába, a folyammal párhuzamos oldalcsatornába került, hogy a bősi erőműben termelje a villamos energiát.

A múlt század második felének jelszava a "Legyőzzük a természetet!" volt. A Szovjetunióban hatalmas gátakat emeltek a folyókra, bár a végső nagy tervet, a szibériai folyók megfordítását már nem tudták megvalósítani. Közbejött a glasznoszty. A csatlós országok, így Magyarország és Csehszlovákia is követték a nagy testvér példáját. Negyven éve, 1977-ben államközi szerződést kötöttek a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósítására. A terv Pozsonytól Budapestig átrajzolta a térképet.

A Dunának ez a szakasza síkvidéki szakasz, ahol a folyam esése kicsi. Ezért nem lehet a mederben a folyam útjába emelt gáttal a villamos energia termeléséhez elegendő magasságú vízoszlopot biztosítani, amivel a hegyes vidékek vízierőművei, például az osztrák vízierőművek működnek. A síkvidéki szakaszon nagy tavat kell duzzasztani, hogy elég magasról zúduljon a víz a turbinákra. A bős-nagymarosi rendszer terve szerint Pozsony alatt valósult volna meg a hatalmas, a Velencei-tó kétszeresét kitevő tó. Innen a Dunával párhuzamos, csehszlovák területen ásott csatornába vezet a víz útja, a csatornán Bősnél emelt gát turbináira zúdulva villamos energiát termel, végül Szapnál visszatér a Dunába. A bősi erőmű nem folyamatosan, hanem csúcsra járatva termelte volna az áramot. Naponta kétszer tervezték üríteni a tavat a bősi turbinákra. A csúcsrajáratás keltette árhullám végigszaladt volna a Dunán, egészen Nagymarosig. Az ide tervezett gát - és a mögötte felduzzadt tó - fogta volna föl a naponta érkező árhullámot.

A Pozsony alatti tó töltésében a Dunakilitinél építendő gát zsilipjén át engedték volna a vizet a Duna medrébe. Az 1977. évi államközi szerződés szerint a határfolyónak csak a víz 2-3 százalékát szánták, hogy minél több villamos energiát termeljen a bősi erőmű.

Az 1977. évi államközi szerződést, azaz a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósítását törvényi rangra emelte az Országgyűlés. Ennek ellenére, az építkezés megkezdését a mindkét országban jelentkező pénzügyi problémák hátráltatták, titkos tárgyalások folytak a tervek módosításáról, sőt a vízlépcsőrendszer elvetéséről is. Végül 1984-ben a két ország módosította az államközi szerződést, öt évvel (1994-re) elhalasztva a mű befejezését. Az építkezést mindkét ország hitelekből finanszírozta. 1989-re csehszlovák területen megépültek a töltések, és a bősi gáthoz is hozzákezdtek. Magyar területen épült a dunakiliti zsilip, és Nagymaroson is megkezdődött a gát alapozásához a Duna-meder szikláinak robbantása.

Az építkezés megkezdésekor az ellene való tiltakozás is megindult. Kiderült, hogy a csúcsrajáratott rendszer biztonsági kockázatot is jelent olyan nagy városokra, mint Budapest és Esztergom, és súlyos környezetvédelmi károk forrása lesz. Gazdasági szakemberek a művet soha meg nem térülő beruházásnak minősítették. A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításának megakadályozása a rendszerváltozáshoz vezető úton emblematikus követeléssé nőtt. "Lakást építs, ne gátat!", zúgta a tüntető tömeg a Parlament előtt már 1988 szeptemberében. A tüntetők szavát az akkori parlament nem hallotta meg, ám a népszavazást követelő aláírásgyűjtés sikere miatt, a nép döntésének megelőzésére 1989 tavaszán a Németh-kormány felfüggesztette az építkezést. Tárgyalások kezdődtek a kormányok között a tervekben és a szerződésben figyelmen kívül hagyott környezeti, biztonsági és gazdaságossági kérdésekről. A magyar tárgyalási pozíciót rontotta, hogy a csehszlovák fél 1989 szeptemberében kilátásba helyezte a bősi erőmű üzembe helyezése érdekében a Duna egyoldalú, csak csehszlovák területen megvalósuló elterelését, ha a magyar fél végleg eláll az építkezéstől.

A választások után az Antall-kormány folytatta az 1977. évi szerződés újratárgyalását szorgalmazó lépéseket. 1992 elején megindult az ún. ideiglenes megoldás (a C variáns) építése a csehszlovák oldalon. A Duna csehszlovák területre történő terelése érdekében nagy erőkkel folyó építkezés miatt az Országgyűlés 1992 márciusában határozatot hozott az 1977. évi államközi szerződés felbontásáról. 1992 májusában a magyar kormány diplomáciai jegyzékben bejelentette az 1977. évi államközi szerződés egyoldalú megszüntetését. A következmények rendezése érdekében új szerződés kötésére hívta fel a csehszlovák felet.

Az "ideiglenes" megoldást a csehszlovák fél befejezte és a Dunát 1992. október 25-én elterelte. Az eredeti tervben szereplő dunakiliti gát helyett a csehszlovák területen, Dunacsúnynál épült gát zsilipjein engedik a határfolyamba a vizet. A duzzasztott tó magyar oldali része nem valósult meg, a tó mérete így egy Velencei-tónyira csökkent. A bősi turbinák folyamatos vagy esetleg részleges csúcsüzemben termelik a villamos energiát. A Szap alatt tervezett létesítmények nem valósultak meg.

A határfolyam egyoldalú elterelése miatti nemzetközi vihar feloldására - az Európai Unió Bizottságának szorgalmazására - a két ország a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult. A bíróság elé terjesztett beadványban vállalták a majdani ítélet közös végrehajtását. A perben a csehszlovák fél jogörököse az 1993. január 1-jén megalakult Szlovákia lett.

1995 áprilisában a kormányok megállapodtak a szigetközi szakaszra egyes ideiglenes műszaki intézkedésekről és arról, hogy a hágai eljárás folyamán a Duna-mederbe a víz 20 százalékát engedik.

A bíróság 1997. szeptember 25-én hozott ítéletet, melyben mindkét felet elmarasztalta különféle jogsértésekért. Az ítélet szerint Magyarország jogtalanul szüntette meg az 1977. évi vízlépcsőszerződést, Szlovákia jogtalanul helyezte üzembe a bősi erőművet. A nagymarosi erőmű megépítésének kötelezettségét levették a vállunkról, mert a bősi erőmű csúcsrajáratását elvetették. Az ítélet a végrehajtást illetően részletes iránymutatással szolgál, melyek között a környezetvédelmi szempontokra és az elszámolás (kártérítés) módozataira is kitért. A kártérítés kérdésében nullszaldós elszámolást szorgalmaztak.

Az ítélet után kezdődő tárgyalásokon a magyar delegáció nem élt az ítélet számunkra kedvező lehetőségeivel, és 1998 februárjában a nagymarosi erőmű felépítését is tartalmazó szerződésről akart megállapodni. A terv ellen ismét hatalmas tüntetésen tiltakoztak az emberek, csakúgy, mint tíz évvel korábban. A nagymarosi gát felépítését is tartalmazó tervet az 1998 nyarán hivatalba lépő Orbán-kormány visszavonta. Akkor még senki sem gondolta, hogy húsz év is kevés lesz a megállapodáshoz. Holott csak az ítélet végrehajtásától várhatjuk, hogy a huszonöt éve tartó ideiglenes állapot megszűnjön, és a két ország javítson a rossz emlékű múlt hibáin. Az ítélet megteremtette a lehetőségét annak is, hogy a határfolyóba engedett víz mennyisége legalább az ún. ökológiai minimumot (40 százalék) elérje. A Szigetköz (és a Csallóköz) természeti értékei legalább részleges fennmaradásának ez a vízmennyiség a záloga.

A bős-nagymarosi ügy veszteségszámlája hatalmas. Vannak számokban nem, vagy csak nagyon nehezen meghatározható veszteségeink, elsősorban a Duna és a Szigetköz természeti értékeit ért károk. De vannak számok is. A szlovák fél az elmúlt huszonöt évben 3000 milliárd köbméter vizet terelt jogellenesen a bősi erőműre. A bős-nagymarosi számlát a magyar adófizetők állták. A nyolcvanas évek közepén fölvett hiteleket a központi költségvetés törlesztette. Az osztrák hitel törlesztése 2002-ben, az ún. refinanszírozási hitelé 2006-ban fejeződött be. A végösszeg mai áron közel 550 milliárd forint, melynek 90 százaléka az 1989-ig tartó építkezés fedezete.

Hajósy Adrienne geofizikus-mérnök