Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Kis Miklós: A jövő osztályharca

Népszava|2017. nov 4. 07:50
[A+ A-]

FOTÓ: MONTY RAKUSEN

Évtizedek óta tartó világtrend, hogy a megtermelt nemzeti jövedelmek mind kisebb része jut a munkavállalóknak, s a tőke egyre nagyobb arányban részesedik belőle. Az átlagos reálbérek a fejlett országokban stagnálnak vagy csökkennek. A munka és tőke ellentéte ma is létezik – és a munka vesztésre áll. A tőke minél alacsonyabb munkaköltséget akar, a munka minél magasabb bért, itt nincs változás. Legtöbbször a tőke nyer. Kínában például a Kommunista Párt az, amely elnyomja a munkások szervezkedését és biztosítja a tőkének, hogy kedve szerint kizsákmányolja a munkásokat.

A fejlett országokban a gyáripar fokozatos leépülésével az osztályharc hagyományos helyszíne tűnik el, a fejlődő és felzárkózó országokba csalogatott vállalatoknál pedig különböző okok – gyakran az állam kényszerítő ereje miatt – az osztályharc nem tud újra kibontakozni kellő erővel. A működő-tőkének - mozgékonnyá válásával - megnőtt az alkuereje a fejlett országok még megmaradó jól szervezett munkásságával szemben is. A kis cégek dolgozói, illetve különösen az elszigetelt önfoglalkoztatók jellemzően nem képesek hatékonyan megszervezni magukat. Nem is beszélve az úgynevezett sharing economy térnyeréséről, amely még az elméleti lehetőségét is megszünteti a közös munkavállalói érdekérvényesítésnek.

A munkavállalók sikeres osztályharcához hiányoznak a feltételek – egyes ágazatokban és cégeknél természetesen lehet eredményeket elérni, de rendszerszinten és történelmi léptékkel mérve nagy a baj.

Osztályharc helyett etnicizálódó feszültségek

A fejlett országok munkavállalóinak romló helyzetéből politikailag a jobboldal profitál. Trump a Mexikóból érkező munkavállalók ellen mozgósít és falat emelne. Nagy-Britanniában graffitik jelentek meg a falakon, hogy a lengyelek menjenek haza. Sok nyugati munkavállaló a globalizációban – pontosabban a munkavállalók, a tőke és az áru korlátok nélküli szabad mozgásában - látja a gondjai gyökerét.

S annyiban igazuk van, hogy a gondjaik kialakulásához hozzájárult a szabadjára engedett kapitalista globalizáció. Abban viszont tévednek, hogy a kapuk újbóli becsukása megoldaná a problémákat. A romló alkuhelyzetű dolgozóknak ugyanis minden eddiginél komolyabb versenytársai támadtak: a magasan képzett emberi munkaerő kiváltására képes, intelligens robotok.

Az automatizáció a munkahelyek kétharmadát veszélyezteti a fejlődő országokban a következő évtizedekben, ez az arány az Egyesült Államokban és Európában is 50-60 százalék közötti - hívta fel a figyelmet nemrégiben a Világbank „World Development Report 2016” című tanulmánya, arra is figyelmeztetve, hogy ez növekvő egyenlőtlenséget is hozhat.

„Akik birtokolják a robotokat, azok uralják a világot” – írta Richard B. Freeman harvardi közgazdászprofesszor a Harvard magazinjában megjelent cikkében. Freeman hangot ad aggodalmának, hogy a robotizáció fő haszonélvezői a robotok vagyonos tulajdonosai lesznek, ami elvezethet egy új robotkori feudalizmushoz, ahol a hűbérurak megfeleltethetők a robotok tulajdonosainak. Ennek orvoslására az a javaslata, hogy az állam adókedvezményekkel serkentse a robotok megosztott tulajdonlását – vagyis a cégnél még jelenlévő emberi dolgozók tulajdonosi körbe vonását. A javaslat jó szándékú, de nem tűnik teljesen bombabiztosnak, alighanem sokan kimaradnának a programokból még a legnagyobb adókedvezmények mellett is.

Marx és automatizáció

Vajon mit gondolna minderről a harvardi professzornál némileg radikálisabb hírében álló Marx? Talán meglepő, de egészen pontosan tudjuk, a filozófus ugyanis azon is törte a fejét, mi történik, ha olyan mértékben automatizálttá válik a termelés, hogy a munkás kívülre kerül a termelési folyamaton.

„(…) a munkaeszköz különböző átalakulásokat fut be, amelyek közül az utolsó (…) a gépi berendezés automatikus rendszere” Ha idáig jut a fejlődés, akkor „a munkás mint fölösleges jelenik meg” - írta közel 160 éve a Grundrissében (magyarul A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai címmel jelent meg).

Itt már nem a munka kizsákmányolásáról van szó Marx szerint sem. „Az idegen munkaidő ellopása, amin a mostani gazdagság nyugszik, nyomorúságos alapzatként jelenik meg ezzel az újonnan kifejlődött, maga a nagyipar által létrehozott alapzattal szemben.” A munkát nem kizsákmányoló tőkében viszont az emberiség kollektív tudása ölt testet, amit a tőke tulajdonosa kisajátít magának. Marx úgy vélte, az automatikus rendszereknél egy kezdetektől meglévő ellentmondás jut el a végpontjára: a tőke minden határon túl igyekszik csökkenteni a munkaidőt (azaz a munkaköltséget), a tőkés társadalmi rendben viszont a munkaidő alapján jut a túlnyomó többség jövedelemhez („a munkaidőt minimumra igyekszik redukálni, miközben másfelől a munkaidőt a gazdagság egyetlen mértékeként és forrásaként tételezi”).

Erre az ellentmondásra mutatnak rá gyakran azok a kommentelők is egy-egy automatizációról szóló internetes cikk alatt rákérdezve: ha mindent a robotok állítanak elő, ki fogja az árut megvásárolni? Marx azt válaszolná: „a csereértéken nyugvó termelés összeomlik”, amint azt írja is a Grundrissében. Vagyis a munkabérért végzett munkán alapuló rend nem tud többé működni.

Alapjövedelem és videojátékok

A kapitalizmust azonban sokan szeretnék megmenteni a végső összeomlástól. Akad egy olyan válasz a Marx által már 160 éve fölfedezett ellentmondásra, amelynek a jobb- és a baloldalon egyaránt akadnak hívei, s ez a válasz az alapjövedelem. Nem mindegy persze, hogy mekkora alapjövedelemről beszélünk.

Nehéz megmondani, hogy az alapjövedelem mely szintje lenne olyan, hogy ne csak egy konc legyen a tömegeknek, hogy ne zavarják lázongásukkal a világ elitjét, hanem egy valóban igazságos világot hozna létre. Ha elméletileg tekintjük és például Rawls módjára elképzeljük, hogy racionális emberek döntenek a javak igazságos elosztásáról még az előtt, hogy tudnák, milyen családba is születnek, akkor kénytelenek lennénk elfogadni Rawls különbség-elvét. Ez nagyjából arról szól, hogy az egyenlőtlenségnek csak akkora mértéke elfogadható, amely még hasznos valamiképpen a társadalom legszegényebb tagjának is. Mármost eléggé nyilvánvaló, hogy egy automatizált termelésen alapuló világban a teljes egyenlőségtől való kis eltérés is nehezen lenne ezen az alapon indokolható.

Azt se feledjük, hogy az automatizáció – azáltal, hogy a tőkének immár a piacok közelsége válik fontossá a munkaerő ára helyett – számos fejlődő, felzárkózni igyekvő országnak a tőke távozását jelentheti. Így az országok közötti egyenlőtlenség és feszültség is nőhet. Nem feltétlenül lenne minden államban forrás egy valóban kielégítő alapjövedelemre. Könnyen eljuthatunk egy olyan negatív utópiához, ahol az erőforrások túlnyomó része fölött a Freeman által is említett „új hűbérurak” rendelkeznek – meg esetleg az olyan elnyomó államkapitalista országok bürokráciájának irányítói, mint Kínáé.

Ennek a világnak a fejlettebb részében a munka jelentette kihívásokat, sikereket és kudarcokat a videó-játékok és azok mind kifinomultabb változatai – mint az úgynevezett augmented reality, a kiterjesztett valóság – helyettesítenék. A lakosságot így könnyű lenne depolitizálni és nem lázadna az egyenlőtlenség ellen, sőt, nem is próbálná ellenőrizni az elitet. Elképzelt világunk fejletlenebb része pedig kétségbeesetten követelné a bebocsátást a hamis édenbe. Mindezt sokkal könnyebb lenne "civilizációk összecsapásaként" láttatni, mint fölismerni a mélyben rejlő osztályellentéteket és elosztási igazságtalanságokat.

Az utópia már részben meg is valósult, hiszen sok munkanélküli fiatal jár már most is szenvedélyesen sikereket keresni a virtuális világba. Peter Suderman, a libertariánus Reason magazin szerkesztője szerint ha nem is ideális, hogy a fiatalok a virtuális világban töltik el az életidejüket, de sokkal jobb, mintha lázadnának. Az elitnek természetesen az lenne a legjobb, ha az emberek lázadás helyett mind a szabadságukról, mind az emberi méltóságukról önként lemondanának. Amit olykor meg is tesznek, de ebbe nem lehet beletörődni.

Az automatizáció előretörése nem hozza el szükségszerűen sem a bőséget mindenki számára, sem az osztályellentétek megszűntét – ez utóbbiak azonban rejtettebbekké válhatnak, mint valaha. A baloldal dolga sok tekintetben a jövőben sem változik: rá kell mutatni az osztályellentétekre, nem szabad engedni a sovinizmus olykor politikailag kifizetődő csábításának, s a felvilágosodás örököseként ki kell állni minden ember szabadsága és egyenlősége mellett. S ez nehezebbnek ígérkezik, mint bármikor korábban.

Kis Miklós

Lájkoljon minket a Facebook-on is!