Előző
Következő
új cikk

Kultúra

De hová tűntek a kutyák? - Intellektuális játszma

Népszava|2017. nov 10. 05:47
[A+ A-]

Dylan Thomas szerint nincs jobb, mint egy kád forró vízben savanyúcukrot szopogatni és Agatha Christie-t olvasni. A híres idézet tulajdonképpen túlmutat önmagán: aki egy kicsit is érdeklődik a krimik világa iránt, nem tudja kikerülni Hercule Poirot, a világ legzseniálisabb detektívjét. A „munkásságán” belül pedig a Gyilkosság az Orient Expresszen című darabot, amelyet mindig, mindenhol megszavaznak az egyik legnépszerűbb műfaji könyvnek. Sidney Lumet 1974-ben készült mozis feldolgozása sokáig etalon volt. E mű stílusát és dramaturgiáját gondolta tovább az 1989 és 2013 között forgatott tévésorozat, amelyben David Suchet kvázi eggyé vált Poirot karakterével.

Ilyen előzmények után egyetlen kérdés vetődött fel, amikor bejelentették, hogy új mozis verzió készül: vajon változtat-e a megkövesedett formulán Kenneth Branagh színész-rendező. A válasz nem egyértelmű. Látszólag semmi újjal nem szolgál az új verzió – elvégre ez a produkció most nem a tiniket célozza meg –: egy vonaton vagyunk, amely kisiklik valahol Jugoszláviában, egy ember meghal, Poirot nyomoz, beszél és elméleteket állít fel. Nincsenek ideges, klipes vágások, kézikamerás akciójelenetek, maradt a jól megszokott intellektuális játszma ínycsiklandozó sütemények és méregdrága italok között. Ám ha egy kicsit elidőzünk Branagh Poirot-alakításán, kiderül: az alkotók megpróbáltak egy kis humánumot csalni a figurába.

Az új Poirot ugyanis nemcsak szuperokos, hanem igazi magának való alak. Néha vihogva olvassa Dickenst az ágyában – mint Thomas Christie-t a kádban –, máskor pedig önmarcangoló monológokba zuhan, melyekből csak úgy tud kijönni, hogy megnyugtatja önmagát: isteni erő, morál és erkölcs hajtja őt. Missziója van itt a világon. Ez az emberi oldal, amit Branagh a rendező és a színész belevitt a Poirot-világba, kissé drámaibbá, sérülékenyebbé teszi a detektívet, aki a vonaton élete dilemmájával szembesül: majdnem mindenki hazudik neki. Mi, nézők, pedig – optimális esetben – érezzük a szituáció tétjét. Branagh színészként képes volt elérni azt a csodát, hogy nem csak elfogadjuk őt a szerepben, hanem magunkévá tegyük a karakter-koncepcióját.

Az, hogy a film felvonultat annyi sztárt, hogy az öt filmre is elég volna, természetes. Judy Dench bevonulásával például megmutatja, hogy testbeszéddel lehet a legegyértelműbben megmutatni, mi is az a méltóság. Johnny Depp remek rosszarcú banditaként. Minden szereplőt lehetne külön méltatni, ám Branagh mintha túlságosan is aktorként lett volna jelen a forgatáson: minden bizonnyal nem tudott eltávolodni és egységesen odafigyelni minden alakításra, így végül csak Michelle Pfeiffer nőtt fel hozzá, az ő játékának van még egyértelmű dramaturgiai íve.

Azon sem érdemes csodálkozni, hogy minden pazarul néz ki a vásznon, a Branagh-ra jellemző impulzív zenehasználat, grandiózus képi világ tarol. Nem véletlenül: 65mm-es filmnyersanyagra forgattak. Illetve – elnézést a geek megjegyzésért, de – abban is van valami varázslatosság, hogy tudjuk: a kameramozgások emberi, és nem digitális forrásúak. Egyszóval, a filmes kiszolgálás első osztályú. Csak egy rejtély maradt számomra, mint poirot-i gondossággal figyelő nézőnek, nyugtalanítóan nyitva: hová tűntek Dragomiroff grófnő kutyái?

Cs. G.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!