Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Digitális inkvizíció

Népszava|2017. nov 14. 06:01
[A+ A-]

Azt értem, hogy sokan meg szerették volna akadályozni a magán- és a közszféra történéseinek erőszakos összefonódását. De ez láthatóan (ismét) nem sikerült. Ehhez túl sokaknak van legalább egy - vagy több - #Mee, too sztorija. De a felizgatott áldozatok szerepkönyveit még mindig zömében az amerikai szórakoztatóiparban rakták össze. Máshol mintha azokat másolnák akkor is, ha a zaklatások a helyi környezet más kulturális mintáit követték.

A médiaipar már csak ilyen. A szereplők szenvedélyesek, és sokan közülük egyébként járatosak a fúria szerepében. A közvélemény meg nemigen tudja, hogyan kell mindezt kezelni. Végül is az alapszerepeket az elején ismert színésznők és nem szerkesztőségi titkárnők vagy segédoperatőrök alakították (sőt alakítják ma is). Pedig áldozatként bizonyára még a filmiparban sincs kevesebb belőlük. S ezeken a szakmákon kívül bizonyára sok (egykori) fiatal nő érzi úgy, hogy az ő titkos harcát harcolják, és sokan ugyan eddig nem feltétlenül az áldozat-ragadozó kettősségében élték mindennapjaikat, de tanulnak. Végül is a különböző mozaikokat sokféleképpen lehet összerakni. És ennek önmagában nincs köze a különböző radikális feminista mozgalmakhoz sem.

A zaklatásokról újabban rengeteget beszélnek. Nők - esetleg férfiak - hordoztak különböző emlékeket magukban, drámai történeteket és kevésbé drámaiakat. Az előadott esetek látszólag típustörténetek, szexualizált hatalmi egyenlőtlenségeket jelenítenek meg, de roppant sokfélék és a közvetlen durva fizikai erőszak meglehetősen ritka bennük. Igaz, ezeket a sztorikat az emberek szükségszerűen a saját emlékezetüknek sokszorosan átcsomagolták, kiszínezték, letompították, átépítették. Hogyan történhetett volna a sok év alatt másképpen? Nem is tudok arról, hogy nyomozás indult volna Európában valamilyen formális vádemeléshez kapcsolódóan a vallomások mögötti történésekről. Büntetésből most már itthon is többféle van, de hogy bizonyítani akarták volna...

A történet a médiában él, annak megjelenítési és fantáziagerjesztő képességeire épül. Nem azt mondom, hogy nem elképzelhetőek a közkézen forgó történetek, most éppen a férfi-női hatalmi különbségek adott esetei. Valószínűségük nem kicsi. De most nem is ezekről, hanem az újságolvasó, a néző fantáziájának médiairányításáról van szó.

Ha elfogadod, hogy más érdeklődésének - esetleg vágyainak - valamilyen mértékben tárgya vagy, akkor a helyzetek egy fokig akkor is programozottak, ha ez kellemes, és akkor is, ha drámába fordulnak. Egy fiatal művész most is, húsz évvel ezelőtt is úgy hihette, hogy tehetséges, erős személyiség, hogy az életben és szakmában is önálló játékos. De ebből nem következik, hogy mások, akik valamilyen mértékben figyelnek rá, ugyanezt, ugyanígy gondolják. S a különbségekből az egyenlőtlenségek világában sok minden következik.

Egy külföldi nagy újságírókaron, ahol tanítok, megszavaztattam a korai huszonéves hallgatónőket (nagy létszámú az évfolyam) az aktuális zaklatásbotrányokról. Volt néhány radikális lány, aki automatikusan az azonnali bosszúra szavazott, de nem kevesen nem akartak a vitában részt venni. A többség azonban úgy vélte, le kell választani az erőszakot a gyakran említett más, “puhább” történésekről, és ha nem volt, a légyből nem kell elefántot fabrikálni. Persze, lehetséges, hogy ezek a lányok nem forradalmárok és az egyetem végére már megtanultak kiegyezni.

Egyébként azt hiszem, hogy ahol nincsenek hangos, az egész nemzetközi mozgalomba - akár szándékuktól függetlenül - beleolvadó helyi áldozati vallomások, az ügy kezelésmódja visszafogottabb, a zaj kisebb. Németországban például a magyarnál nagyságrendekkel erősebb a kulturális feminizmus, és nem hinném, hogy a magyar és német szexuálhatalmi viszonyok között olyan nagyok lennének a különbségek, a botrány mégis csendesebb. Igaz, nem voltak a nyilvánosságban felturbózott helyi történetek, indulatok.

Úgy tűnik, ami most meghatározó, az a digitális környezet. Ez az igazi újdonság. A történelemben a szexualitással sokféle módon visszaéltek, még gyakrabban megpróbáltak visszaélni. Most azonban inkább a nyilvánosságban frissen megfogalmazódó izgalmi szintek, formák az érdekesek. Az, hogy akire a potenciális áldozatok tettesként emlékeznek, az ebben a médiafelhőben nem tud, talán nem is akar védekezni. Hogy (ismét) megjelent a nehezen bizonyítható vagy igazolható történések köre.

Olvasom egy amerikai bizottság dokumentumait a kaliforniai filmipari zaklatásokról. “Ahogy előadják, valószínűnek tűnik” - mondják valamelyik sztoriról. Tovább nem mennek: a vádemeléshez ez az egész nem elég. Egy másik dokumentum egy másik esetben azon mereng, hogy ha a történet igaz lenne, büntető feljelentésbe kellene torkolnia. De ha a bizonyító anyag - és ezt rögtön az első lépéseknél látni lehet - ehhez nem elég, akkor marad egy másfajta büntetés, az "elkövető” hírbehozatala, erkölcsi hírének megroppantása.

Ugyanez a bizalomfelhő más esetekben is a büntetés igazi terepévé válik. Mondjuk, semmi sem bizonyítja, hogy egy pedagógus pedofil, “csak” közeli kapcsolatban áll tanítványaival. Bizonyítsa ő, ha tudja, hogy nem vétkes. Előáll a nehezen bizonyítható más ügyek sora, egyre több a nyilvánosságban megfogalmazó állításról csak hiedelmeink lesznek, a dolgok természetéből következően tudásunk nem, vagy nem elég. Tovább telik a világ híresztelésekkel. A digitális hálózatokban meg nincs is hova fordulni.

Lehet, hogy tényleg vissza akarták szorítani vagy meg akarták rendszabályozni a magánszférát, de most mintha fordítva történne. Az bukkan mindenhonnan elő, tarkabarka képei mintha egy pillanatra elfednének szakmákat, szervezeti érdekeket, vagy akár a politikai hatalmat is. Azokat nem ismerem, ezt meg, azt hiszem, igen - gondoljak nagyon sokan. S ebből kijön azután valamilyen terjedő pánszexuális világmagyarázat is.

Nem állítom, hogy teljesen indokolatlanul. És lehet, hogy a #Mee,too mozgalmi logikájából éppen a nagy esetszám következik. De ez az egész nem szakadhat le a modern világ “bizonyítom, igazolom, felelősségre vonom” logikájáról. Nem elképzelhető tartós visszatérés, még részterületeken sem, az inkvizíciós beszédmódokhoz.

Tamás Pál szociológus