Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Most vitasd meg!

Népszava|2017. nov 17. 06:08
[A+ A-]

Bulgáriának van egy egymilliárd euróért kibetonozott munkagödre (by Roszatom), amiből soha nem lesz atomerőmű. Lengyelországnak sok száz millió euróért orosz közreműködéssel épült betonalapjai vannak, amelyek várhatóan szintén nem válnak atomerőművé, mert már most látszik, hogy nem érné meg. Csehország és Szlovákia is sokat tudna mesélni a bebukott atomprojektekről – a szlovákok nemrég ránk akarták sózni az övéket, szerencsére mostanában nem hallani a halva született ötletről.

Aki azt gondolja, hogy a tervezett paksi bővítés ügyében már minden eldőlt, annak érdemes számot vetnie két, a hazai atom-diskurzusban ritkán előkerülő szemponttal. Az egyik, hogy Oroszország (illetve a Szovjetunió) az Európai Unióban soha egyetlen atomerőművet sem épített még, a nyugati világban a rendszerváltás óta egyetlen atomberuházást sem tudott tető alá hozni a Roszatom. Ennek valószínűleg sok oka van – onnan kezdve, hogy az orosz és az európai műszaki, illetve biztonsági kultúra nehezen összeegyeztethető, egészen odáig, hogy az orosz részvételű projektekre általánosan jellemző az idő- és a költségtúllépés –, de a helyzeten egyik sem változtat: egyelőre nyitott kérdés, hogy az orosz atommulti képes-e olyan atomerőművet alkotni, amelyet lehetséges engedélyezni és üzembe helyezni az EU előírásainak maradéktalan betartásával.

A másik, hogy az ún. PONR (point of no return), vagyis az a pont, ahonnan már nem lehet/nem érdemes visszafordulni, az atomenergiában nem létezik. Egy nukleáris beruházás minden fázisában – az előkészítéstől az utolsó simításokig – újra és újra el kell végezni a megtérülési számításokat az addig elköltött és a befejezéshez még szükséges pénz, valamint a prognosztizálható piaci áramár ismeretében, és legkésőbb akkor, amikor kiderül, hogy a létesítmény kizárólag veszteséget lesz képes termelni, le kell állítani a folyamatot. Ez (vagyis a leállítás) egyáltalán nem számít ritkaságnak: a világban legalább harminc olyan reaktor van – némelyik az atom- és vállalkozáspárti USA-ban -, amit biztosan nem fognak befejezni, mert nincs olyan korrekt számítás, amely szerint ne lenne deficites.

A szomszédunkban, Ausztriában egy kulcsra kész atomerőmű van bezárva – azért nem helyezték üzembe, mert az osztrákok nem akarták, a közhangulat ellene fordult. Egy hasonló fordulat Magyarországon sem elképzelhetetlen: míg Paks 1-et a lakosság kétharmada elfogadja, Paks 2 esetében ez az arány 50 százalék körül mozog – a kormány által megrendelt mérésekben kicsivel fölötte, a függetlenekben jóval alatta –, olyan demokratikus ország pedig nincs, ahol a többség nem akar atomerőművet, és a kormány mégis atomerőművet épít. Az atomenergia ugyanis olyan műfaj, amelynél nemcsak az esetleges hasznon (az „olcsó” áramon), hanem az összes kockázaton is az egész társadalom osztozik. És egy idő után nehéz lesz elhitetni az emberekkel, hogy az állam bevándorláspolitikájáról nekik kell szavazniuk, annak eldöntésébe viszont nem szólhatnak bele, hogy akarnak-e még évtizedekig egy orosz atomerőmű árnyékában élni.

Hargitai Miklós