Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Kalandpark - Taxi!

Népszava|2017. nov 20. 06:02
[A+ A-]

A pekingi taxisofőr nem ismeri Pekinget. Térképe nincs, nem is tudja, mi az a térkép. Meg aztán Pekingben egyszerre két-háromszáz nagyobb építkezés folyik, mire a térképet kinyomtatnák, már elavul. Sok autóban van műholdas navigációs rendszer, de a kínaiak ezt a szórakoztató elektronika részének tartják. A taxisofőr tehát a sorsra bízza magát. Amikor az utas beszáll és bemondja a címet, a taxis azonnal indít, azt a látszatot keltve, hogy tudja, merre kell mennie. Cigarettázik, rádiót hallgat, telefonál, vakarózik. Általában olyan utcákba hajt be, ahol nincs nagy forgalom, mert ott az előrehaladása biztosított. Ha az utasnak feltűnik, hogy rossz irányba mennek, úgyis szól. Elvégre neki kell tudnia, hogy hová akar menni, nem igaz?

A klasszikus londoni cabbie ellenben zárkózott, és elkülönített fülkében ül, mint egy fertőző beteg. Ha leintik, a járda szélén állva kell bemondani a címet az ablakán, aztán beszállhatunk a kényelmes, még cilinderes férfiakra tervezett utastérbe, amihez két felnyitható ülés is tartozik. A londoni taxis – hála a szigorú vizsgának - minden utcát ismer Londonban, közömbösen ül a kormány mögött. Útközben semmi locsi-fecsi, semmi kérdés.

Nem úgy, mint New Yorkban. Ott aztán van társadalmi élet! Honnan jött? Mit csinál? Tetszik New York? Igazából azonban nem kíváncsi a válaszra, mert legjobban a saját hangját szereti hallani, amit elnyom a zene és a központ recsegője. Mindazonáltal udvarias, kisegíti a hölgyutasokat a célállomásnál, a csomagot leteszi a kapuban, örül, mondja, hogy találkoztunk, és legyen szép napunk, kézrázás, elkéri a névjegyemet, ha netán magyar vízumra lenne szüksége, legyen egy kis protekciója.

India, az aztán csakugyan más világ. A sárga-fekete járgányok többnyire több évtizedes Morris és Fiat adaptációk, kuplung, kézifék, akkumulátor nem szükségszerű tartozék, a taxióra pörög, de semmi köze a tarifához, ami megállapodás kérdése. Az is természetes, ha elfogy az üzemanyag, ilyenkor azonban semmi izgalom, a sofőr egy kannával kiáll az út szélére és előbb-utóbb jön valaki, aki elviszi a legközelebbi kúthoz, ahonnan aztán visszasétál, mindezt jókedvűen, mintha vidámparki lövészeten lenne, a rágyújtás kötelező.

Pekingből egyszer hazafelé Koppenhágában egy török taxis vitt a szállásunkra. Mari szóba elegyedett az elegáns Volvót vezető, szemlátomást nem dán származású sofőrrel.

- Török vagyok - mondta a fiatalember. – De nem érzem jól magam. Örökké esik az eső, drága az iskola, drága a biztosítás, a feleségem nem kap munkát, az anyósom egész nap a lakásban ül, mert fázik. Gyenge a foci, nincsenek barátaim.

- Miért nem megy haza? – érdeklődött Mari a maga természetes módján.

- Törökországba? Majd ha megőrültem. Soha – fejezte be a panaszkodást a sofőr. A szállodát természetesen nem találta meg, de tartotta a kezét a borravalóért.

Végül még egy történet. Jeruzsálemben érzékeltem, hogy a taxis nagy kerülővel visz bennünket a bazárba. Mondtam is Marinak, hogy erre még ráfizetünk.

- Ha tud rövidebb utat, majd mutassa meg – mondta magyarul a sofőr, hátrafordult és kacsintott egyet.

Odze György