Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Pogátsa Zoltán: Neoliberalizmus és osztály

Népszava|2017. dec 9. 07:45
[A+ A-]

A SZUPERGAZDAGOK ERŐSÖDNEK - Ide vezet a jóléti újraelosztás hiánya FOTÓ: SEBASTIEN NOGIER /AFP

Nyugat-Európában elterjedt a kritikai társadalomelméleti vitákban az „osztály” fogalma. Magyarországon a szovjet rendszer örökségeként sokáig kínosnak találtuk ezt a kifejezést, csak az utóbbi években döbbentünk rá, hogy szükség van rá.

A piaci gazdasági rend is konstruált

A neoliberalizmus mint társadalmi ideológia a felsőbb társadalmi osztályok és az általuk kontrollált nagyvállalati szektor érdekérvényesítését szolgálja. Mint az ideológiák általában, a neoliberalizmus sem teheti explicitté valódi, a felső osztályok érdekeit képviselő céljait, hiszen demokratikus körülmények között ebben az esetben nem lenne képes megszerezni a hatalomgyakorláshoz szükséges szavazati többséget.

Ezért hivatkozik – ráadásul sikeresen – a tiszta és átlátható piaci verseny ideológiai alapvetésére, legalábbis addig, ameddig az általa megteremtett oligarchikus kapitalizmus tényeinek feltárulása következtében a szavazópolgárok szemében ez nem válik visszássá, hamissá, valóságidegenné. Azonban – ahogy többek között Thomas Pikettytől láttuk – a jóléti újraelosztás nélküli kapitalizmus a szupergazdagok legfelsőbb osztályának a megerősödéséhez vezet, az pedig a foglyul ejtett állam jelenségéhez. A neoliberalizmus és a jóléti állam közötti versengés tehát erősen politikai gazdaságtani természetű.

A neoliberalizált gazdaságok korszakában a demokráciák közvitáiban a politikai gazdaságtani (vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek, társadalmi osztályok, környezeti fenntarthatóság stb.) kérdéseket háttérbe szorítják a konzervatív és liberális csoportokra bomló elit által fenntartott kulturális és életmódbeli viták (abortusz, fajgyűlölet, nacionalizmus, melegek jogai, étrendi kérdések, fegyverviselés, vallási ellentétek stb.). Az elit egyik csoportjának sem érdeke, hogy az esélyteremtés, a társadalmi mobilitás kérdéseit feszegessék a közvitákban.

A neoliberalizmus önmagát mint természetes gazdasági rendet, „teljesítményelvű, háborítatlan szabad piacot” reprezentálja a főáramú tömegmédiában. Minden ezzel kapcsolatos kritikát ideológiainak bélyegez meg, miközben saját magát ideológiamentesnek tételezi. Különösen érzékenyen szorítja ki és bélyegzi meg az osztálykülönbségek elemzésére épülő kritikai társadalomtudományt. A szovjet típusú diktatúrák álságos kommunikációját felhasználva a kapitalista társadalmak osztályalapú kritikáját e letűnt rendszerek nevetséges és meghaladott maradványának állítja be. Valójában azonban a neoliberalizmus által természetesnek ábrázolt „piaci” gazdasági rend is konstruált: egy összefüggő ideológia mentén megteremtett intézményekből áll össze. Ahogy Bohle és Greskovits Polányi Károly nyomán megfogalmazták: „laissez-faire was planned, planning was not”, azaz „a laissez-faire-t tervezték, a tervezést nem”

Ráadásul az állam neoliberális lebontásával nem erősödik a piaci verseny, hanem gyengül. A rajtvonalnál ugyanis csak az eddigi elit és felső középosztály gyerekei állnak. A valódi piaci versenyhez erőteljes állami újraelosztás, esélyteremtő oktatás, egészségügy kellene. A neoliberalizmus tehát a valóságban korlátozza a piaci versenyt.

Egy nem konfliktusos fogalom: a réteg

Az elmúlt évtizedek neoliberális dominanciája ellenére a nyugati társadalmakban erős hagyományként fennmaradt az osztályalapú kritikai társadalomtudomány. Nemcsak a skandináv, de az olasz, a francia, vagy akár az angolszász társadalomtudományi irodalomban is bevett fogalom maradt az osztály. Kelet-Európában azonban nemcsak a szovjet bábkormányok tiltották be a „munkásállam” osztályalapú kritikáját, hanem a rendszerváltás utáni neoliberális politikai gazdaságtani fogalmi keretrendszer is figyelmen kívül hagyta azt. Komoly mérföldkövet jelentett 2015-ben az East European Politics and Societies című folyóirat David Ost által szerkesztett különszáma, a Class After Communism (Osztály a kommunizmus után). Ost és szerzőtársai ebben azt vizsgálták, hogy a nyugati világban bevettnek számító osztályfogalom hogyan és miért nem honosodott meg a szovjet rendszert felváltó kelet-európai félperiferiális kapitalizmusban.

Ost bemutatja, hogy a szovjet típusú kommunizmus elnyomó politikája hogyan tiltotta be a létező szocializmus osztályalapú értelmiségi kritikáját. Az akár marxiánus, akár más alapokon folytatott osztályalapú elemzés ugyanis az osztályfogalom konfliktust feltételező megközelítése miatt rámutatott volna a fennálló társadalmi rend uralmi viszonyainak elnyomó voltára, ez pedig nem volt érdeke a regnáló hatalomnak. Gagyi Ágnes és Éber Márk Áron a magyarországi irodalom (Kolosi, Szelényi és Konrád, Kis és Bence, Szalai Erzsébet és mások) elemzésén keresztül mutatja be, hogy hogyan nyomta el a hatalom az ilyen típusú osztályalapú kritikát. A szerzők egy idő után vagy emigráltak, vagy a politikailag elfogadhatóbb társadalmi „rétegződés” nyelvezete felé mozdultak el elemzéseikben. A „réteg” ugyanis nem konfliktusos, nem relációs fogalom, a többi rétegtől függetlenül is létrejöhet, míg az „osztály” fogalmában benne van, hogy az alsóbb osztályok elől azért zárul el az érvényesülés útja, mert a felsőbb osztályok nem adják meg nekik az esélyt, azaz a társadalom igazságtalan.

Ost szerint a „réteg” fogalmát használó diskurzus úgy volt képes a figyelmet a szocializmusban is létező társadalmi egyenlőtlenségek felé fordítani, hogy nem hordozta az osztályfogalom konfliktusos jelentéstartalmát. Ez a szovjet dominancia alatt megszokottá vált, konfliktusmentességet sugalló fogalomhasználat puha átmenetet tett lehetővé a posztszovjet térség társadalomtudományi irodalmába. A liberális társadalomtudományi értelmiség a konfliktust feltételező osztályfogalom helyett kapitalista körülmények között is az egymástól független sorsú „társadalmi rétegekről” beszélt. Ennek rejtett üzenete egybevág a piaci fundamentalista ideológia által sugalltakkal, tudniillik, hogy minden társadalmi réteg a maga sorsáért felelős a piaci verseny meritokratikus szabályrendszerén belül, és az alsóbb társadalmi rétegek önmegvalósítási korlátainak nincs köze a felsőbb rétegek vagyoni örökléséhez, kapcsolati és szimbolikus tőkéjéhez, politikai érdekérvényesítési lehetőségeihez, és egy sor más olyan jelenséghez, amely valójában osztályok közötti viszonyokat feltételez. A rendszerváltás utáni diskurzus fókuszában egyetlenegy legitim osztály állt, a „középosztály” (alternatív elnevezésben: „polgárság”), amelynek viselkedési és életvezetési kódexét követni kívánatos, és amelybe mindenki aspirál. Az elitről, a prekariátusról, az underclassról és a mobilitási esélyekről vajmi kevés derült ki. Árulkodó, hogy a nyugati világban megszokott társadalmi mobilitási vizsgálatok mennyire nem honosodtak meg a kelet-európai országokban.

A nemzet fogalmának szerepe

Ost arra is figyelmeztet, hogy a liberális dominanciájú rendszerváltó évtizedek osztálydiskurzus nélkülisége milyen mértékben engedte át az identitásképző intézmény szerepét a „nemzet” fogalmának. A megjelenített osztályok nélküli társadalmakban ugyanis a közösségi kötődés egyetlen elérhető formája a „nemzet” marad, amelynek ráadásul nagyon erős szimbolikus hagyománya és ideológiai múltja van a régióban.

Az osztályviszonyok létezését tagadó liberális diskurzus tehát tulajdonképpen hosszabb távon saját versenytársa, a nacionalizmus malmára hajtotta a vizet. Ez a folyamat Magyarországon nagyon világos módon lezajlott. Benedict Anderson, a nacionalizmus vezető kutatója ezért így figyelmeztet: 

„Függetlenül attól, hogy milyen mértékű egyenlőtlenség vagy kizsákmányolás áll fenn egy nemzeten belül, azt mindig vízszintes bajtársiasságnak képzelik el. Végső soron ez az a testvériség, ami lehetővé tette az utolsó két évszázadban nem is csak azt, hogy milliók embert öljenek ezért a korlátozott képzetért, hanem hogy életüket adják érte.”

Pogátsa Zoltán

Lájkoljon minket a Facebook-on is!