Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Jézuska a cselédlépcsőn

Népszava|2017. dec 9. 06:03
[A+ A-]

A Monarchia végnapjaiban épült bérházban lakom: van benne cselédlépcső is. A ház az egyik Teleki grófé volt, egész emeletet foglalt el benne, ahol nagy lehetett a vendégjárás. A cipekedő cselédeket, köszörűst, kéményseprőt, üvegest mégsem illett az előkelő látogatók és a jobbfajta bérlők szeme elé ereszteni. Még elvenné az étvágyukat. A cselédlépcső hagyománya továbbélt a két világháború között is. Gyerekkoromat a Délibáb utcai volt Zerkovitz-palotában kialakított egyik lakásban töltöttem. Zerkovitz nemcsak népszerű slágerszerző, (a „Bözsi, ne sírjon”-t ma is halljuk nosztalgiázó műsorokban), hanem építész is volt, természetesnek tarthatta, hogy a cselédeinek szűk, kanyargós hátsó lépcsőt terveztessen. Ha az a bizonyos Bözsi történetesen a cselédlépcsők osztályához tartozott, sírhatott nyugodtan: a kutya sem törődött vele, az urak között tilos volt lábatlankodnia.

A panelek leszoktattak minket a cselédlépcsőről, de igény volna rá. A régi- és újgazdagok ma sem szívesen néznek a szegénység szemébe. De még az épphogy-középosztály sem akar olyan sorsokba botlani, amilyenbe rossz esetben ő is belecsúszhat. Aki bajban van, tegye meg azt a szívességet, hogy nem nagyon mutogatja magát. A kormány is ezt várja el. A diadaljelentéseket szereti, nem a nyomorúság utcai felkiáltójeleit: a hajléktalanok, ételért sorban állók, meleg kabát nélkül didergők látványát. Megpróbálhatna segíteni rajtuk, de ez nem ígér gyors eredményt. Túl sokan vannak. Az Eurostat adatai szerint szegénységben vagy kirekesztettségben él minden negyedik magyar, a gyerekek közül minden harmadik. Egymillióan a reménytelen, öröklődő mélyszegénységben vergődnek. A nyugdíjasok között csak azért jobb az arány, mert a legnyomorultabbak meg sem érik ezt a kort. A munkanélküli ellátás a régi 9 helyett csak 3 hónapig jár (az Unióban mindenütt hosszabb ideig), a Policy Agenda friss kutatása szerint ennél tovább kitartó megtakarítása csak a lakosság harmadának van. Könnyű tehát lezuhanni - a szegények világa nincs olyan messze tőlünk.

Hát kell az a kormánynak, hogy ezen borongjunk ilyenkor, választás előtt? Dehogy kell! Ismerős megoldást választott. A cselédlépcső-modellt. Ami zavarhatna, megijeszthetne, azt lehetőleg nem engedi a szemünk elé. A szegények menjenek máshová, mindegy, hová, zsákfalvakba, nyomortelepekre, lepusztult városi negyedekbe. Ha van nekik, akkor vissza a fűtetlen lakásukba, csak el-el az utunkból! Legyenek máshol, húzzák össze magukat, ne is látszódjanak. A Népszavához jutott el a rendelettervezet híre, amely megtiltaná a közterületen való ételosztást a civileknek, politikai szervezeteknek. Hogy akkor hol, hogyan segítsünk? Már a menekülthullám idején, amikor az állam helyett az állampolgárok munkája és adományai óvtak meg a sokkal nagyobb bajtól, hányszor röhögtek a szemünkbe: ha annyira szereted őket, fogadj be egy tucatot a lakásodba!

Hosszú hallgatás után az egyik államtitkár végül félig-meddig cáfolta a hírt, de majdnem biztos: volt ilyen terv, ám a nagy felháborodás miatt egyelőre nem mertek előállni vele. A jelek szerint helyette az önkormányzatoknak súghattak: nem kell úgy sietni a területhasználati engedélyek kiadásával, és nem is kell feltétlenül ingyen adni őket. Hát nem is sietnek. És több helyen gondolják úgy: ha van pénzük a civileknek – fene a jó dolgukat - saját zsebből megvenni a krumplit és a kolbászt a paprikás krumplihoz, a karácsonyi szaloncukrot az egyre több, sorban álló gyerekes családnak, hát legyen pénzük területfoglalási díjra is.

Pedig az önkéntesek, civil szervezetek nélkül (amelyeket a pécsi polgármester éppen most aposztrofált „Soros-poilip”-nak) itt elszabadulhat a pokol. Az elmúlt hideg télben nélkülük sorra fagytak volna meg az utcán a hajléktalanok, lakásukban a magányos öregek. Sokaknak nem jutott volna még hét végén sem meleg ebéd. A rászorultaknak kabát, sál, sapka. A szegény falvak kicsinyeinek összegyűjtött játék. Az állam mind a két kezét megcsókolhatná az adakozóknak, szervezőknek, ételosztóknak. De nem úgy tűnik, hogy csókra készülne. Inkább haragszik, hogy miattuk sokan beleláthatnak a mély társadalmi szakadékokba. Hogy körülnézhetnek az eldugott cselédlépcsőkön.

A kormány nem most tanulja a cselédlépcső-politikát. Képes volt alaptörvényt módosítani azért, hogy beleírhassa: jogos a hajléktalanok kitiltása a közterületek egy részéről. Jogos az iskolai szegregáció is, ha „nevelő célzatú”. A gyöngyöspatai iskolában pl. a cigány gyerekeket tüntették el szem elől: csak a külön emeletre, a külön (víz nélküli) WC-be tehették be a lábukat, a menzára is külön kellett járniuk, nem keveredhettek a többiekkel.

De hiszen szóltak előre. A belügyminiszter 2010-ben ígérte: „A közterületeket megtisztítjuk… az ország hangulatát rontó személyektől”. A hangulatot és a városképet isten ments elrontani. A kényes ízlésű urak számára a szegénység szociális problémából pusztán esztétikai problémává vált. Ha szegény vagy, vissza a cselédlépcsőre! Reménykedhetsz, hogy a Jézuska majd oda is eltalál. Ha meg nem tiltják neki is.

Lendvai Ildikó volt országgyűlési képviselő