Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Kvász Iván: Balkáni történet

Népszava|2017. dec 16. 07:15
[A+ A-]

És neked mikor mondták meg, hogy zsidó vagy? – szokták kérdezni és valami drámára gondolnak. Igaz, ami igaz, Hirsch Jenő is hallott néhány elképesztő történetet e tárgyban. Először is, van, akinek sose mondták meg. Aztán vagy haláláig tudatlanul él, de rossz sejtésekkel, vagy mégis közli vele (szólja el magát) valami idegen, a leggyakrabban egy jóindulatú szomszéd, vagy az osztálytársa vágja képébe, amit rajta kívül amúgy mindenki tudott. Ennek nagyon is el tudta képzelni katartikus hatását, ugyanis a közelében is megtörtént, hogy bőszen zsidózva jött haza az alsó tagozatról a rokonlány, mire kénytelenek voltak leülni vele szülei és finoman tájékoztatni arról, hogy nem a megfelelő közegben jártatja a mocskos száját. Megtudván a keserű igazságot, traumatikus reakció tehát bőven akad, amely nem ritkán dühkitörésekkel, az egész világra (de legalább a családra) való megsértődéssel jár és hosszú, gyötrelmes a megbékélés útja vagy a kibékülés a megváltoztathatatlannal.

Aztán van, hogy az ember mindig is tudta, bár sose beszélték meg. Az ilyen helyeken még a gondolat is abszurdnak tűnik: minek a szót fecsérelni arra, ami magától értetődő. Természetesen nem a behóved zsidó családok itt az érdekesek, hiszen a vallásos, de legalább a főbb hagyományokat tartó és tisztelő közegben ez születéstől fogva evidencia. A kikeresztelkedett vagy „csak” félig zsidó famíliáknál lehet ez rejtélyesebb folyamat, amelyben az érzéseknek, suttogásoknak, a beszédes hallgatásoknak, a testbeszédnek és metakommunikációnak jut a meg(vagy fel)világosító szerep.

Jenő például nem emlékezett arra, hogy neki valaha is megmondták volna. Viszont mindig is tudta. Auschwitzot is tudta, bár Elza sosem beszélt róla. Legalábbis nagyon sokáig, egész felnőttkoráig nem mesélt és igazából akkor sem neki, hanem unokáinak. A holokauszt, a zsidóság nem volt téma, aminek természetesen megvolt a maga közismert politikai oka, de az elhallgatások alapvetően belülről jöttek. A sebeket nem feltépni, hanem begyógyítani akarták és békén hagyni a gyermekeiket, akik már, szerették volna hinni, egy új, jobb világba születtek. Ezt remélték és ezért hallgattak. (Meg, persze, gyávaságból, még inkább féltésből, hiszen 1944 után már alapos okuk volt félni és félteni.) Csak genetikailag és gesztusokban adták át az örökséget, verbálisan sosem. Vagy legalábbis sokan sosem.

Hirsch Jenő így hát mindent tudott és semmit sem, mindent érzékelt, de semmit sem érzett. Történelemkönyv volt számára az egész, nem édesanyja – még kevésbé a saját – története. Ezért is bukkant fel emlékeiben hirtelen, öt évtized után az a balkáni eset.

A család Polski Fiatján Bulgáriába utazott. Kissé gyanútlanul, ugyanis Pesten, rövid távon még nem derülhettek ki idősb Hirsch igencsak korlátozott úrvezetői képességei, plusz a térképet sem nagyon tanulmányozták előzetesen, ezért csak fokozatosan jöttek rá, hogy Tirnovo – festői szépsége ellenére – bizony messze van, és igen kanyargós, ámde szűk hegyi utak vezetnek arrafelé. Kalandokban így nem szenvedtek hiányt, gyakran megpihentek egy-egy kempingben vagy parasztházban, volt, hogy akaratuk ellenére, ugyanis Hirsch papa vagy száz kilométeren át behúzott kézifékkel autózott, amit aztán kissé időigényes volt helyrehozni a bolgár hegyi faluban. De semmi sem szegte kedvüket, élvezték az idegen tájat, a furcsán beszélő, ám kiváltképp vendégszerető ottani népeket.

Még azt a luxust is megengedhették maguknak, hogy beüljenek egy vendéglőbe. A 60-as évek közepének balkáni valóságában, persze, ez nem számított akkora fényűzésnek, de Jenő tudta értékelni, mert Magyarországon legfeljebb az Őrs vezér téri étteremig jutottak (és oda is csak ünnepi alkalmakkor). Kis falu, kisvendéglő, lugasokban megbúvó asztalok, piros tetejű vidám kis házak, melengetően sütő nap. Mindegyikük igen elégedetten ült és itta a – már nem tudja milyen – italát, ette a csevapcsicsát. Csak Elza akadékoskodott valamit a pincérrel, ez nála merő szakmai ártalomnak számított, ugyanis korábban évekig kolléga volt. Talán az adagot kevesellte, talán az árat sokallta, mindegy is, de akkor valamelyikük – tényleg nem emlékszik már, hogy ő vagy a nővére, vagy talán mindketten egyszerre – anyjukra szóltak: „Hagyd már ezt a zsidóvircsaftot”. (Amiből az következik, hogy egyfajta előképzettséggel azért rendelkezniük kellett a témában, csupán csak a szofisztikált szóhasználat okán is.)

Apjuk hirtelen csapott le. Azzal, ami legelőször a keze ügyébe került: a kanállal. Nővére bánta, meg az egész család, mert az ebédnek vége szakadt, az apa szitokáradata viszont szűnni nem akaróan kísérte őket további útjukon.

A kis Hirsch talán ekkor értette meg igazán, hogy mibe keveredett ő a zsidóságával, hogy milyen sebeket téphetnek fel, milyen érzéseket sérthetnek az oktalanul és akaratlanul használt szavak. Mert dehogy is akartak ők szülőanyjuk lelkébe gázolni.

Erre egy gój, az apja tanította meg, aki tudta és megkövetelte a tisztességet, ötven évvel ezelőtt, valahol a Balkánon.

Kvász Iván

Lájkoljon minket a Facebook-on is!