Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Árnyékkormány

Népszava|2017. dec 18. 06:12
[A+ A-]

Lengyelország a napokban jelentette be, hogy 3000 milliárd forintnyi zlotyért – kísérteties: pont annyiért, amennyi orosz euróhitelt Magyarország atomerőmű-építésre akar fordítani - megújulós beruházásokkal (szél- és naperőművekkel) új pályára állítja a lengyel energiarendszert. Az Európai Bizottság már jóvá is hagyta a projektet.

Paks II. furcsa engedélyezése óta tudjuk, mit vizsgál ilyenkor a Bizottság: az első körben azt, hogy megtérül-e az állami befektetés. A lengyel ötlet esetében második kör nem is volt, mert rentábilis a terv – Lengyelországban, ahol kevesebbet süt a nap, de többet fúj a szél, mint Magyarországon, megéri nap- és szélerőművekre költeni az állam pénzét. (Fontos: Paks II. esetében volt második kör is, és a Bizottságnak a kormány által elfogadott döntésében az szerepel, hogy nálunk piaci alapon senki nem építene atomerőművet, a bővítés veszteséges lesz, és folyamatosan állami támogatásra szorul majd – lehet mást hazudni róla, de a bizottsági határozatban ez van, és a kormányunk jóváhagyta.)

A lengyel példa azért izgalmas számunkra, mert azt illusztrálja, miként viselkedik egy kormány, amelyik tényleg a nemzeti függetlenséget tartja szem előtt (a lengyel kormányt még az ellenfelei sem szokták az ellenkezőjével vádolni). Kelet-Európában az energiafüggetlenség az orosz energiaexporttól való függetlenséget jelenti – nem azért, mert a nyugati energia jobb, hanem mert például Magyarország 80 százalékban az orosz energiahordozóktól függ, ami egészségtelen; azért, mert Oroszország az energiaellátást mindig összekapcsolja a politikai befolyásszerzéssel; és azért is, mert már egy ideje az orosz gáz drágább, mint az európai szabadpiac árai. A lengyel kormány, amelyben - sok hibája ellenére - nincs meg az Orbán-kabinetre újabban jellemző irracionális oroszimádat (ellenben van benne egészséges gyanakvás mindennel szemben, ami Keletről jön) tudja ezt, mint ahogyan azzal is tisztában van, hogy ha sem Putyin jóindulatától, sem a változó klíma és a nemzetközi klímapolitika szeszélyeitől nem akar függeni, akkor nincs más út, mint a megújulók.

Az Orbán-kormánynak eddig is sajátos víziója volt a XXI. századi energiaellátásról. Orosz gáz, orosz olaj, orosz atom (orosz hitelből), orosz befolyás a magyar gáztárolókban, bürokratikus gátak a nap- és a szélenergia elé – ezek voltak speciális magyar út főbb állomásai. Ami viszont most következik, mármint az, hogy a hazai sajtóban gyakran Orbán Viktor strómanjaként láttatott, felfoghatatlan közpénzmennyiséggel kitömött Mészáros Lőrinc a lényeget tekintve Vlagyimir Putyin strómanjaként és/vagy trójai falovaként eljárva, egy orosz tőkéből építkező, és gyakran az orosz Gazprom érdekében üzletelő cseh céggel karöltve tulajdont szerez a magyar energiaszektor eddig orosz hatástól mentes szektorában, abból mégis mire kellene következtetnünk?

Hova lett a gazdasági szabadságharc lendülete? Vagy az egész csak arról szólt, hogy ahonnan a nyugati cégeket kiüldözik, oda Oroszország betehesse a lábát? Ha van más magyarázat, akkor mi az? És egyáltalán – ki kormányoz itt, kinek az érdekében?

Hargitai Miklós