Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Bihari Tamás: Willkommen in der DDR!

Népszava|2017. dec 30. 07:30
[A+ A-]

MAGYAR TURISTÁK DREZDÁBAN - Sör, sör és sör. Nem hagyták ki a még romos városrészek preromkocsmáit sem FOTÓ: FORTEPAN/KARABÉLYOS PÉTER

Guten Tag, Passport, bitte! – húzta el a vonatfülke ajtaját a fejlett szocializmust építő Német Demokratikus Köztársaság (NDK, avagy németül DDR) határőrizeti szerve. Bad Schandauban állt meg a szerelvény a csehszlovák Szudéta-vidék és az NDK határán. Rutinosan kapartuk elő a piros útlevelet, de én valahogy soha nem éreztem azt a büszkeséget, mint Majakovszkij a maga szovjet vörös útlevelét szorongatva. Igaz, eddig nem is lettem öngyilkos, mint szegény Vlagyimir Vlagyimirovics, aki a jereváni rádió szerint ezen utolsó szavakra fakadt, mielőtt tarkón lőtte magát: „Elvtársak ne lőjetek!” A ’70-es évek elején útlevélszínben a kék, a nyugati úti-passzus színe volt az álmok netovábbja.

A kelletlen, unatkozó csehszlovák közeg után a kelet-német kolléga meglehetős alapossággal vizsgálta át a Mama varrta zöld vászon tengerészzsákom tartalmát, de néhány doboz, Kelet-Európában kemény valutának számító Symphonián, valamint barackpálinkán kívül sem német nyelvű fellazító irományokat, sem egyéb tiltott termékeket nem lelvén, bólintott és kilépett a fülkéből.

Az évente ismétlődő aktust csak egyszer zavarta meg egy súlyos határincidens. Fogadalmam és addigi gyakorlatom ellenére, 1974 nyarán néhány Práter utcai fotós osztálytársam is velem tartott. Zsiráf, akit langaléta termete után neveztünk el, egy váratlan, s kis híján öngyilkos ötlettől vezérelve előkapta az egyébként NDK-gyártmány Praktica típusú fényképezőgépét, rajta egy 135-ös teleobjektívvel és éppen megörökíteni készült Bad Schandau kies határállomását, amikor a fülkénket rohammal elfoglalta az NDK éber határőrizeti alegysége és mi óriási dilemmába kerültünk, hogy röhögjünk, vagy összecsináljuk magunkat a félelemtől. Végül a köztes megoldást választottuk és értetlenkedő ártatlan csodálkozással szereltük le a Kalasnyikovokkal állig felfegyverzett határőröket. Szerencsére Sz. Pisti jól beszélt németül, s e nyelvtudásának birtokában 3 év múlva disszidált Németország másik, nyugati felébe. Akkor viszont neki köszönhettük, hogy megúsztuk a dolgot annyival, hogy Zsiráfnak ki kellett húznia az exponált filmtekercset a gépből, megsemmisítve ezzel azokat a felvételeket, amelyek esetleg segíthették volna a NATO-erőket Bad Schandau bevételében.

Általában Drezdában szálltam le a vonatról, mielőtt továbbindultam volna Kelet-Berlinbe. A pályaudvarról besétáltam a modern panelházak, szállodák között a belvárosba. Első utam mindig a Zwingerbe vezetett, ami - csodával határos módon - a város többi részéhez képest "karcolásokkal" vészelte át az 1945. februári angolszász szőnyegbombázást. Kicsit gyönyörködtem az odavezető kőhídról a vizes árokban lustán pancsikoló kövér pontyokban, azután irány a kiállítások.

Azután elballagtam az Elba partjára. Nagyon szép, széles, csöndes folyó. Az óvárosból nem sok maradt. Az egykori szász uralkodók lakhelye kormos falú romos kísértetkastély volt, s a helyiek elbeszélése szerint a lebombázott templom kövei alatt még mindig ott voltak a légitámadás áldozatainak maradványai. Bekukkantottam a képtárba, az Albertinum csodálatos művészeti gyűjteményébe, azután kultúrával feltöltődve indultam a Radeberger Kellerbe, vagyis a hatalmas söröző-komplexumba, ahol persze nem tűrhették a magyaros slendriánságot. Az nem úgy volt, hogy jön a vendég, oszt' leül, ahová kedve tartja. A szigorú pincér odakísért ahhoz az asztalhoz, ahol szerinte nekem ülnöm kellett, viszont cserébe a magyar árakhoz képest roppant olcsón hozta a korsó Radebergert.

Berlinbe indultamban az állomáson a Mitropa nevű utasellátóban irreálisan alacsony áron lenyomtam egy pár fehér wurstot, meglepően ízleteset, némi generálszósz és főtt krumpli kíséretében és persze az elmaradhatatlan korsó sört. Az egész talán ha 10 márkába került, s egy NDK márka 5 forintot kóstált. Egy alkalommal a mellettem ülő idős bennszülött megkérdezte, honnan jöttem, s amikor mondtam, hogy „Ungarn”, könnybe lábadt szemmel emlékezett, hogy milyen szép időket töltött ’44-ben Magyarországon, zugsführerként, vagyis mozdonyvezetőként.

Berlinben az Ostbahnhoftól begyalogoltam – tényleg, visszagondolva, rengeteget gyalogoltam Berlinben – az Alexra, a tévétoronyhoz és a világórához. Nem hagytam ki a Múzeum-szigeten a Pergamon múzeum kincseit, valamint a még mindig romos városrészekben található pre-romkocsmákat sem. Először igen furcsának tűnt, hogy a tömegközlekedési eszközökön az utasok egymásnak mutogatták a bérletüket, s mindenki - rajtam kívül - becsületesen bedobta a 10 pfennigest az automatába, majd lehúzott egy jegyet. Eleinte nehéz volt megszokni, hogy bizonyos állomásoknál le kellett szállni az S-Bahnról, mert nyugat-berlini területen haladt át és csak érvényes nyugati úti-okmánnyal lehetett tovább utazni.

Legalább ennyire furcsa volt, hogy ha megkínáltam valakit cigivel, ki akarta fizetni, a lányok pedig ragaszkodtak ahhoz, hogy a fogyasztásukat ők állják. Sajnos ezt a dicséretes szokást nem sikerült átplántálnom a magyar lányokba. Berlinből elvonatoztam Rostockba, ahol a Seehund nevű matrózkocsmában egy szomorú tekintetű kitömött fóka alatt ledöntöttem életem első és azóta is utolsó grogját. Majd némi Rügen-szigeti kitérővel hazafelé vettem az irányt.

A fejlett szocializmust tudtommal végül nem sikerült felépíteni, az NDK eltűnt a történelem süllyesztőjében, de a wurst és a sör maradt. És változó világunkban már ez is valami.

Bihari Tamás

Lájkoljon minket a Facebook-on is!