Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Panelhorrort vitt színre Pálfi György

Népszava|2017. dec 29. 05:45
[A+ A-]

FOTÓK: SZALMÁS PÉTER

Pálfi György filmrendező első színházi munkájaként egy skandináv panelhorror adaptációját készítette el a Zsilipben. Úgy érzi, hogy nálunk a filmre rátelepedett a politika.

- Most rendezett először színházban, milyen élmény kilépni a filmezésből?

- Nagyon jó, nem is értem, miért nem csináltam eddig.

- És miért nem csinálta eddig?

- Mert mindig volt film, ami lekötött. A filmezésben otthon érzem magam, ismerem a nyelvét, kisgyerekkorom óta művelem, beleivódott a csontjaimba és a sejtjeimbe.

- Korábban nem is vetődött fel a színház?

- De szinte állandóan, hiszen a film és a színház közel áll egymáshoz. Ám azt gondoltam, és valamennyire most is azt hiszem, hogy két különböző nyelvről van szó, még ha ugyanabba a nyelvcsaládba tartozik is mindkettő: a két műfaj megérti egymást, ugyanúgy mint a lengyelül beszélő az oroszt. Mégis, valahogy attól tartottam, hogy lengyelül kezdek el beszélni és nem oroszul.

- Végül aztán miért adta meg magát?

- Megtetszett, hogy a színház közösségi cselekvés.

- A film nem?

- A filmezés igazi csapatmunka, de jobban elkülönülnek egymástól és sokkal hosszabb ideig tartanak az alkotás egyes fázisai. A forgatókönyvírás például magányos gyötrődés, hosszú hónapokon át, míg elkészül a végső változat. De a vágás is hasonló élmény. A vágómmal most több mint egy évig dolgoztunk kettesben a filmen.

- Azt mondják, hogy a jó színházhoz is belső diktatúra kell.

- Lehet, én társasági élményként éltem meg a színházat, ahol egy közös célért dolgozunk több héten át. Nyilván ezt is át lehet tolni egyfajta uralkodássá, de a mi esetünkben most nem ez történt, legalábbis remélem, hogy a többiek is így látják.

- A Tripp új, saját meghatározása szerint helyspecifikus színház, nincs társulat, produkciókra szerződik mindenki. Ráadásul önök nálunk szokatlanul, két hónapig ugyanazt játsszák. Hogyan lehetett ezt a formát a gyakorlatba átvinni?

- Szükség volt ugyan kompromisszumokra, de azt hiszem, például a színészválasztás ennek nem látta kárát, még akkor sem, ha ez a forma sok színészt kizárt a kezdeményezésből, hiszen akik repertoárrendszerben játszanak nem tudtak velünk dolgozni. Ezért több színészrendezőt – Quintus Konrádot, Szabó Simont, Vasvári Csabát – nyertük meg, mert ők jobban ráértek.

- Az előadásban kamaszgyerekek is szerepelnek, őket hogyan választották ki?

- Olyanokat választottunk, akiknek már van színházi tapasztalatuk. Az utóbbi években több nagyobb zenés produkció született, ezek sok gyereket foglalkoztattak, filmes ügynökségek segítségét is kértük, így nem okozott különösebb gondot a casting.

- Az Engedj be című előadás alapja egy skandináv gyerekhorror film, amely egy vámpírlány és egy fiú szerelméről szól. A vámpírlányt játszó szereplőt hogyan találták meg?

- Szőke Abigél, aki egyébként Sopsits Árpád Martfűi rém című filmjében is játszott, egyszerűen besétált a castingra, és szinte azonnal eldőlt, hogy őt kerestük.

- A témát ön hozta?

- Nem, Magács László a Tripp vezetője ajánlotta, azt gondolta, hogy ez nekem való.

- A játszóhely, a Zsilip is eléggé speciális.

- Igen, mivel a film egy panelhorror, először egy gyárcsarnokot, egy lecsupaszított betonszerkezetű épületet kerestünk. Találtunk is több lehetséges helyszínt, de főleg Budapest külterületén. Végül aztán az élet hozta meg a megoldást, hiszen Magács László egyszer csak benézett a Jászai Mari téren lévő üresen álló egykori pártétkezde terébe, és kiderült, ez a mi helyünk. A tulajdonos december végéig bérbe adta nekünk, később zsinagógát terveznek ebben a térben. Két hónapra viszont gyakorlatilag ölünkbe hullott egy új körúti színház.

- A vámpírtörténet tematikája eddig hiánycikknek számított nálunk, nem tartott tőle, hogy belebukik?

- Éreztem a vállalkozás terhét. Igyekeztünk megfelelni a „vámpír tematikának”, mégis a vámpír nálunk inkább egy szimbólumként fogható fel. A történet pedig számunkra elsősorban egy kamaszfiú drámája.

- Egy tévéműsorban azt mondta, hogy az ön számára a vámpírlány figurája a függőséget testesíti meg. A szerelem, függőség?

- Persze, ez nem kérdés. Egy nem normális állapot, amit a természet, vagyis a hormonrendszer bocsát az ember agyára. Ilyenkor mondhatjuk, szélső értékig leng ki a mutató. Mindenki arra vágyik, hogy ezt megélje, amikor viszont bekövetkezik, azt akarjuk, hogy minél előbb múljon el. Egyébként a vámpírlány egy metafora, jelenthet bármit, amibe az ember belehabarodik, és mértéktelenül kezd vele élni, emiatt olyan dolgokat is megtesz, amelyek a józan észen, a saját morális mércén, a társadalmi szokásoknak megfelelő viselkedésen túlmutatnak. Ez vonatkozhat bármilyen olyan függőségre, amelyet az ember titkolni és szégyellni szokott, mégis él vele. Amikor megkérdezték tőlem, hogy élek-e ilyennel, én a dohányzást mondtam, amit két éve abbahagytam. Ez társadalmilag elfogadott függőség, de például a szexfüggőség, vagy a droghasználat már korántsem az. Ha az ember mondjuk a heroinhoz nyúl, akkor tulajdonképpen Elit, a vámpírlányt engedi be az életébe, akitől olyan szerelmet vár, amit a környezetében normális módon nem talál meg, és akár az élete végéig is elkísérheti. És már-már szó szerint a vérét szívja ez a dolog. Az ember ambivalensen viszonyul hozzá, mindig el akarja küldeni, mert mint egy ragadozó, vagy egy lidérc, rátelepedett, de a megismételhetetlen örömöt mégis csak tőle lehet megkapni.

- Megszabadulhatunk a lidércektől?

- Nem mindig.

- Ön filmezésfüggő?

- Bizonyos szempontból igen. De számomra eddig a filmezés hálás dolog volt. Csak mostanában nem az, amikor ennyire rátelepedett a politika, és ennyire nehéz úgy alkotni, ahogy én szeretek.

- Ön a végül meg nem valósult Toldi-film kapcsán konfliktusba került a Filmalappal és a vezetőjével, Andy Vajnával. Van, amit ma másként csinálna?

- Valószínűleg, ha csinálhattam volna másként, akkor azt meg is tettem volna. Utólag sem érzem magam hibásnak.

- Azt mondta, hogy a pénzosztó szervezet struktúrája, rendszere okozta a hibát. Akkor ez egy rendszerhiba?

- A hozzám hasonlóan gondolkodó, határfeszegetőbb alkotók számára mindenképpen. És ezzel most az jár, hogy nagyon nehezen és keveset filmezhetek itthon, a szakmailag legaktívabb életszakaszomban.

- Mi a megoldás?

- Lehetne például bátorítani a kísérletezőbb kedvű alkotókat. Vagy lehet próbálkozni külföldön. De ez nehéz, hiszen ha külföldi forrásból szeretne az ember forgatni, ahhoz ott kellene élni, illetve újra kellene kezdeni az életpályát. De a gyerekeim ide járnak iskolába, sok szállal kötődöm Magyarországhoz. Mondták persze, hogy menjek el… De nem tudtam elmenni. Nem tehettem mást a Toldi után, mint beálltam a sor végére. A hatodik beadott filmtervem végigment ezen a rendszeren, és a pályázat beadását követően két év múlva támogatták. De az mégis csak árulkodó, hogy az elmúlt nyolc év után most vagyok az első Filmalapos film utómunkálatainál, miközben a kollégáim többsége, már a harmadikat kezdi, vagy a másodikat fejezi be, és sikeres fesztiválturnét folytat. Szerintem ez beszédes.

- Tehát megbüntették?

- Érzek ebben ilyet. De közben ügyesen taktikáznak, hiszen adtak egy lehetőséget, így tulajdonképpen még hálás is vagyok.

- Tehát komolya ára van, annak, hogy egyszer felállt egy asztaltól.

- Valóban, de nem kivégzés, vagy megsemmisítés lett a vége, hanem egy pályanehezítés. Nem csinálnak mártírokat.

- És mit lehet tudni a filmről, amire végül kapott hatszáz milliót a Nemzeti Filmalaptól és jelenleg az utómunkáknál tart?

- Az Úr Hangja a címe, január végére készül el kanadai-magyar koprodukcióban Kanadában, Las Vegasban, a nevadai sivatagban és Budapesten forgattuk a lengyel sci-fi író, Stanislaw Lem kultikus regényéből.

- Önt az ilyen kihívások izgatják?

- Igen, lehet olyan filmet csinálni, mint a többi, de engem főként a játékosság és a kísérletezés izgat. Az ilyen alkotásoknak nagyon nehéz a menedzselése.

- Visszatérve a beszélgetés elejére, lesz még színház?

- Ha lehet üzenni a színház igazgatóknak egy országos napilapban, hogy nekem ez tetszett, szívesen csiszolgatnám tovább a színházi tudásomat, és látnak bennem fantáziát, akkor igen.

Névjegy
1974. április 11-én született. 1995-ben került be a Színház-és Filmművészeti Egyetem rendező szakára, Simó Sándor később legendássá lett osztályába, ahol 1999-ben diplomázott. 2001 óta a Madzag Filmegylet tagja. 2002 óta a Magyar Filmszövetség és az Európai Filmakadémia tagja. 2008-2010 között Színház-és Filmművészeti Egyetem óraadó tanára volt, 2010 óta adjunktusa. Filmjei: Hukkle, Taxidermia, Szabadesés. A Hukkléért 2003-ban elnyerte az Európai Filmakadémia Fassbinder- díját. Az Engedj be! az első színházi rendezése.

Balogh Gyula

Lájkoljon minket a Facebook-on is!