Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Az újságba csomagolt nadrág - A Kossuth-díjas meseíró

Népszava|2017. dec 30. 05:06
[A+ A-]

Az elkóborolt mackótól a Kossuth-díjig – a meseírók közül Lázár Ervin, Janikovszky Éva és Csukás István után negyedikként érdemelte ki a kitüntetést Fésűs Éva.

Mai történet
Hol volt, hol nem volt, a váci piarista templom közelében, egy apró házikó emeleti szobájában egy kislány éldegélt közjegyző apukájával és háztartásbeli anyukájával. No és a nagymamával, aki a legnagyobb ínség közepette is elhozta sokat betegeskedő unokája szobájába a királyfikat, hercegkisasszonyokat, boszorkányokat, a szegény ember legkisebb, ám legleleményesebb fiát, mackókat, nyuszikat, rókákat, sárkányokat, hogy elfeledtesse gyermek szenvedéseit. A legtöbbször A három kívánság hangzott el a szobácskában, mert a kicsi lány olyan, de olyan jóízűen tudott nevetni, amikor a feleség meggondolatlansága miatt a szegény ember orrára nőtt a kolbász.
A kislány aztán felcseperedett, az elemi iskola után a Karolina Kereskedelmi Középiskolában tanult tovább, majd drogista segédvizsgát tett. A háború alatt felkötött karral járt dolgozni, nehogy elvigyék ingyenmunkára a katonai mosodába – még be is jódozta a könyökénél a gyolcsot, mintha átütött volna a seb –, s árulta a parfümöt, a krémeket, a lúgkövet, a falusiak által csak sárga krémnek nevezett rühkenőcsöt vagy a huszárzsírként emlegetett tetűkenőcsöt. Sőt, egy parasztember egyszer ördögszart kért tőle, s míg a tanonckislány pironkodott, a segédek spirituszba áztatott növényt adtak a vevőnek – fogfájásra. Aztán államosították a drogériát, a fiatal lány Budapesten keresett munkát gyors- és gépíróként, hogy aztán mesebeli módon kezdjen új életet Kaposváron párjának oldalán. Az új otthonhoz és munkahelyhez hamarosan új hobbi is párosult, egy véletlennek köszönhetően meséket kezdett írni a rádiónak: megszületett a fogfájós nyuszi története, aztán Toppantó királykisasszonyé, majd Kukkantó manó, Csupafül, Tüskeböki, Csacsi Tóni és a többiek kalandjai. A mai középgeneráció a tévéből, a nagyétkű Palacsintás király kapcsán ismerhette meg a nevét: a fiúk fülig szerelmesek voltak Kökényszemű Katicába, mind elátkozták Derelyét, a minden hájjal megkent főszakácsot, s szurkoltak a gonosz ellen küzdő Éliás királyfinak. De imádták minden hősét – több mint kétszáz meséje úgy kéttucatnyi kötetben látott napvilágot –, s a népszerűség elől magát mindig távol tartó asszony azt vette észre, egyre gyűlnek az ilyen-olyan kitüntetések a szoba polcain, míg végül az idén, a hazai meseírók közül – Lázár Ervin, Janikovszky Éva és Csukás István után – negyedikként Fésűs Éva is átvehette a Kossuth-díjat is.



- Melyik mese kerül terítékre ünnepi fogásként?

- Nem biztos, hogy mesélek, ki tudja, lesz-e rá igény.

- A dédunokák biztosan szeretnék.

- Bejelentkezett néhány unokám, hogy jönnek az ünnepekre, s ők hozzák a gyerekeiket is. Leszünk páran.

- Ha mindenki eljönne…

- ...nem férnénk el. Tavaly, a kilencvenedik születésnapomon is ki kellett bérelni egy termet: negyvenhárman gyűltünk össze. Szerencsére nagy a család. Három gyermekem, tizenkét unokám és másfél tucat dédunokám van.

- Vagyis meghallgattatott a fohásza.

- Mindig is nagy családra, gyerekekre vágytam. Azért is nem lettem költő, azok általában boldogtalanok. Nem akartam ilyen életet, ezért is hagytam fel jó néhány évtizedre a verseléssel.

- Pedig igazából mindent egy versnek köszönhet.

- Kamaszlányként Vácon laktunk, s írogattam, az egyik zsengémet elküldtem a Nemzeti Újságnak, meg is jelent. Temesi Lajos apja szabó volt, s valaki éppen ebbe a számba csomagolva vitt el hozzájuk egy nadrágot. Lajos viszont mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került, így talált rá a versemre. Megtetszett neki, írt egy levelet a kiadóba, válaszoltam, majd egyre gyakrabban jött a postás: persze nem kell nagy dolgokra gondolni, jellemzően könyvekről, költészetről, művészetről írtunk egymásnak.

- Aztán kitört a háború.

- Lajos bevonult, az utolsó levelét Rajkáról írta, hogy megindították az alakulatát Németország felé, ahol fogságba esett. Elvitték a Szovjetunióba, Szmolenszkbe. Két hastífusz után csak ’49-ben került haza Kaposvárra. Egyik nap két revizor toppant be hozzájuk, kiderült, hogy váciak. Bevillant neki a verselő kislány, így megkérdezte az ellenőröket, ismernek-e. Kiderült, egy drogériában dolgozom, erre megint írt egy levelet, beszámolt a háborúról, a terveiről, a jövőről. Melybe, ha úgy gondolnám, helyem lenne. Én pedig eljöttem az ismeretlenbe.

- Nem sajnálta otthagyni a rokonokat, a barátokat, a munkáját?

- Cukormázasan hangzik, de a szívem idehúzott. A drogériát pedig úgyis államosították. Éppen, amikor letettem a segédvizsgát, s készültem a mesterkurzusra. Így hát kitanultam a gyors- és gépírást, elhelyezkedtem az Országos Szövetkezeti Hitelintézetnél, és abbahagytam a verselést.

- Jöttek helyette a mesék.

- Véletlenül. A legelsőt a kisfiamnak írtam, aztán megmutattam néhány embernek. Ők biztattak, küldjem el a rádiónak. Sikere lett. És elveszett...

- Miről szólt?

- Egy engedetlen, szófogadatlan mackóról.

- Medvéről? Azt hittem, a nyuszikat kedveli.

- Talán legismertebb főhősöm, Csupafül, valóban nyúl. Akkoriban a macik uralták a meséket, és valami újat szerettem volna. Gyerekkoromban amúgy is volt egy piros szemű, fehér nyuszim. Amit a szemem láttára vitt el a szomszéd macskája.

- Csupafül igencsak hosszú életű lett.

- Váradi Hédi mesélte estéken át a rádióban, s a végén még mesejátékot is készítettek belőle.

- A csodálatos nyúlcipőt. Nívódíjat is kapott.

- Ez volt az első nagyobb elismerésem.

- Még ekkor sem gondolt rá, hogy ne csak a szabadidejében írjon?

- A rádiónál többször felajánlották, menjek el szabadúszónak, de három gyermeket neveltünk, nem kockáztathattam. Az írás megmaradt érdekes elfoglaltságnak. Persze így azért rengeteg jó ötlet szállt el munka közben. Hiába akartam leírni, szólt a főnököm a vasgyárban, az Állatforgalminál, vagy végül a Köjálnál, hogy Éva, fogja a noteszét, diktálok, vagy mentünk a termelési értekezletre…

- A palacsintás király után sem mert váltani? Az országos siker és ismertség csak adott volna annyi biztosítékot.

- Az anyagi része sohasem érdekelt az írásnak. Sokkal fontosabb volt az örömszerzés. Boldog voltam, amikor a gyerekek megkedveltek egy figurát. Meg aztán féltem, hogy nem tudok teljesíteni: a rádiónál szigorú határidőkkel és terjedelmekkel dolgoztunk. Az Óvodások műsorában például majd’ száz rész ment le az Így kell járni! című közlekedési ismeretterjesztő műsorból.

- Sztankay István teknősként oktatta a városba készülő hebrencs mókust a közlekedés szabályairól.

- És adás előtt a rendőrség mindig bekérte meghallgatni az anyagot, hogy szakmailag megfelelő-e…

- Még jó, hogy nem lett ügy belőle…

- Soha semmi problémám nem adódott. A Rádiónál tudták, templomba járunk, a gyerekek hittanra, sőt, a fiam Pannonhalmára került gimnáziumba, szóba sem került a világnézetem. Persze a mesékben nem politizáltam, s meg kellett kötnöm bizonyos kompromisszumokat: a Mikulás nálam is Télapó lett, a karácsony fenyőünnep, s megértettem, a Jézuskáról nem kell írni…

- Előkerülhetett később, a versekben.

- Tizenöt éve halt meg a férjem, akkor úgy éreztem, nem tudok több boldog-varázslatos történetet kitalálni. Még egy meseregényt is félbe hagytam. Azt hittem, sohasem fogok már írni, aztán valahogy visszataláltam a versekhez. Persze csak magamnak, a fióknak szántam, ahogyan anno középiskolásként is. Aztán a Somogy folyóirat szerkesztője elkérte őket, majd rábeszélt, hogy hadd jelentesse meg őket.

- Mára pedig nemcsak kötetekbe rendezték őket, de jó néhányat meg is zenésítettek közülük.

- Én lepődtem meg a legjobban… Legalább annyira, mint amikor több évtized kaposvári lét után kiderült, akad némi kötődésem korábbról is a városhoz. Innen indult ugyanis Kaposvár egyik büszkesége, a dédapám, Kozma Sándor, az első magyar főügyész. Talán ezért jöttem ide anno olyan könnyen.

- Ha nincs az az újságba csomagolt nadrág…

- Sohasem gondolkodtam rajta, pedig mostanában sokat fürkészem az emlékeimet: mi volt szép, mi lehetett volna szebb és mi volt szörnyű, ami miatt reménytelennek tűnt minden. Aztán utóbbiak hamar háttérbe szorulnak, s maradnak a jó dolgok, a pozitívumok. Máshogy szerintem nem is lehet élni. Ahogy mesét írni sem. Igaz, erre csak mostanában jöttem rá.

Névjegy
Fésűs Éva
1926-ban született Cegléden, majd Kiskunhalason élt családjával.
1938-ban költöztek Vácra.
1950- óta él Kaposváron.
1958-tól a Magyar Rádió külsős munkatársa ként dolgozott.
1969-től a Magyar Televíziónak is dolgozott.
1984-ben megkapta az MTV nívódíját és a Szakszervezetek megyei Tanácsa művészeti díját.
1994-ben Kaposvár város szolgálatáért elismerésben részesült.
2001-ben a gyermekkönyvek nemzetközi tanácsának (YBBY) életműdíjával tüntették ki.
2004-ben Kaposvár díszpolgára lett.
2006-ban átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét.
2008-ban Somogyi Prima-díjat kapott.
2014-ben megkapta a legnagyobb somogyi kitüntetést, a Pro Comitatu Somogy-díjat, s kiérdemelte a Stephanus-díjat.
2017-ben Kossuth-díjjal tüntették ki és megkapta Vác díszpolgári címét is.


Vas András

Lájkoljon minket a Facebook-on is!