Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Kácsor Zsolt: Milyen az igazi költő?

Népszava|2018. jan 6. 07:30
[A+ A-]

FOTÓ: SHUTTERSTOCK

Barátom meséli, hogy Budáról Pestre menet összefutott egy tibeti költővel, amit úgy kell érteni, hogy nem volt nála az okostelefonja, nem tudta, hogy mennyi az idő, ezért az utcán megkérdezte egy, az arcát vastag sálba burkolt embertől, hogy mennyi az idő, mire az lehúzta az arcáról a sálat, boldogan rikkantott egy hellót, és visszakérdezett: what did you say, my friend? Úgy nézett ki, mint egy jóllakott, boldog eszkimó, de mivel a barátom nem tud semmilyen eszkimó nyelven, angolra váltott hát, s megkérdezte, hogy what time is it, please, mire a tibeti költő, akiről ekkor még nem lehetett tudni, hogy tibeti költő, elővette az okostelefonját, megnézte, hogy mennyi az idő, megmondta, majd megkérdezte a barátomtól, hogy milyen menetrend szerint jár az 53-as busz.

Mivel éppen egy budai buszmegállóban álltak, a barátom odalépett a tájékoztató táblához, s közölte, hogy tíz perc múlva jön a busz, ebből a találkozásból alakult ki egy hosszú beszélgetés Istenről, a világegyetemről, az emberiségről, a boldogságról és a boldogtalanságról, mert amikor a tibeti költő megtudta, hogy van még tíz perce a busz megérkezéséig, gyorsan megkérdezte a barátomat, mintegy miheztartás végett, hogy ő, mármint a barátom, vajon minek tartja a dalai lámát; azaz valamiféle istenségnek tartja-e, egy megvilágosult Buddhának, köztünk élő bodhiszattvának, aki a boldogság birodalmából szánt szándékkal azért született ide közénk embernek, hogy boldogságot teremtsen maga körül, vagy pedig egyszerű embernek tartja, aki bizonyos értelemben rendkívüli, de mégis: ember. A barátom ilyen kérdést még nem kapott buszmegállóban, de azért habozás nélkül rávágta, hogy a dalai láma nem istenség, hanem ember, mire a tibeti költő, akiről eddig még mindig nem lehetett tudni, hogy tibeti költő, boldogan fölrikkantott, és rávágta, hogy egyetértünk, barátom. Úgy nevetett, olyan derűs, felhőtlen kacagással, mint egy gyerek. A barátom ekkor kérdezte meg tőle, hogy hová valósi, mire az megint rikkantott, s vidáman rávágta, hogy tibeti, ráadásul költő. A barátom ennek nagyon megörült, mert még nem találkozott tibeti költővel, meg is kérdezte, hogy a versei olvashatók-e magyarul, mire a tibeti költő boldogan fölrikkantott, s azt válaszolta, hogy nem. De megjelent már kötete. igaz, nem itt, hanem Hongkongban.

A barátom megkérdezte tőle, hogy milyen verseket ír, mire a tibeti költő elővette az okostelefonját, előkereste néhány versét, és nevetve fölmutatta a képernyőt, amely tele volt krikszkrakszokkal, a barátom szerint tibeti írásjelekkel, de ebben nem volt biztos, mert a témának nem szakértője. A szövegből persze egy kukkot sem értett, szerinte a tibeti költő akár tibeti nyelvű étlapot is mutogathatott volna neki lhászai dialektusban, a barátom azt sem tudta megállapítani, hogy hol kezdődik maga a vers, és melyik sor lehet a cím, és a költő neve, de ideje sem volt rá, hogy ezen eltűnődjön, mert a tibeti költő újabb és újabb verseket mutatott neki, s közben úgy nevetett, mint egy boldog gyerek. Jöttek sorra az elolvashatatlan versek, és a tibeti költő arcáról nem múlt el a ragyogás, újabb és újabb szövegeket mutatott meg, majd ránézett a barátomra, bele egyenesen a szemébe, s azt kérdezte angolul: na, mit szólsz, milyenek? Ugye jók?

A barátom ebből jött rá, nem pedig a számára értelmezhetetlen szövegekből, hogy ő most tényleg egy igazi költővel találkozott. Úgy látszik ugyanis, magyarázta, hogy a világon tényleg minden költő egyforma, akár magyar, akár eszkimó, akár tibeti. A igazi költő halálosan ki van éhezve a véleményre, az elismerésre és a megértésre. Akárhogy is legyintget irodalmi társaságban a kritikusokra, amint meglátja a nevét egy kritikában, az igazi költőnek akkorát kondul a szíve, mint egy harang, elakad a lélegzete, pengevékonyságúra szűkül a szája, és habzsolni kezdi a véleményt. Ha abban a bizonyos irodalmi társaságban szóba kerül egy másik költő neve, akkor az igazi költő elmosolyodik, és bólint, amit csakis egyféleképpen lehet értelmezni: ugyan, kiről beszéltek, ti balgák, hiszen költőnek itt vagyok én, én, én, én. Én, én, én, én, én. Az igazi költő soha, azaz soha nem utasítana vissza egy váratlanul jött felkérést arra vonatkozóan, hogy legújabb műveiből tartson felolvasást egy hideg budai buszmegállóban az 53-as buszra várva, mi sem természetesebb annál, hogy az ember egy buszmegállóban a saját verseiben gyönyörködik, miközben az áldozatul esett olvasó arcát fürkészi, akinek természetesen nincs más lehetősége, csak az elragadtatott csodálat.

A barátom már csak tudja, hiszen ő is költő. Méghozzá az igazi fajtából.

Ezért a tibeti költővel beszélgetve lazán benyúlt a belső zsebébe, hogy elővegye az okostelefonját, és megmutassa néhány versét a kollégának, de sajnos nem volt nála az okostelefonja, egyetlen versét sem tudta megmutatni, nem marad hát másra, mint egy rögtönzött szavalás. Csak húsz-huszonöt szonett, a csak a legfrissebbekből, igazán semmiség, legalább telik az idő egy hideg budai buszmegállóban az 53-as buszra várva.

Kácsor Zsolt

Lájkoljon minket a Facebook-on is!