Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Heimer György: Német jelentés a cservenkai vérengzésről

Népszava|2018. jan 6. 07:20
[A+ A-]

FORRÁS: BELGRÁDI ZSIDÓ TÖRTÉNETI MÚZEUM

1944. október 7-éről 8-ára virradó éjszaka német SS-katonák pár óra leforgása alatt legyilkoltak ezer magyar zsidó munkaszolgálatost a bácskai Cservenka falu téglagyárában. A vérfürdő itthon jószerivel ma is teljesen ismeretlen, ám most első ízben az erről szóló német vizsgálati jelentés magyarul is elolvasható a forrásközlemények kiadására szakosodott FONS folyóirat jóvoltából (www.fonsfolyoirat.hu). Ebből kiderül, hogy a náci bűnök kutatására szakosodott ludwigsburgi központi hivatal (ZANSV) már a kilencszázhatvanas évektől kezdve évtizedeken át tartó nyomozati munkával, részletekbe menően feltárta e háborús bűntett történéseit, ám peres eljárás és ítélet nélkül: a vádemeléshez az illetékes offenburgi államügyészség nem talált elégséges bizonyítékokat.

A cservenkai tömeggyilkosság áldozatai a szerbiai érchegység bányavidékére hurcolt zsidó és kisebb számban erőszakmentességet valló vallási közösségekhez (Jehova tanúi, reformadventista, nazarénus) tartozó kényszermunkások voltak. Munkaszolgálat – így nevezték a Horthy-világ hírhedett katonai intézményét, amelybe felállításakor úgymond a megbízhatatlanokat, később azonban – a féktelen antiszemitizmus nyomán, a jogfosztás, a kirekesztés, a végén pedig a fizikai megsemmisítés jegyében – döntően zsidókat soroztak be fegyver nélküli szolgálatra. Katonai létesítményeket, erődítményeket, utakat kellett építeniük, de nem egyszer kiképzés nélküli, életveszélyes feladatokra, így aknaszedésre is kényszerítették őket. Miután a náci Németország 1941-ben lerohanta Jugoszláviát, és megkaparintotta a szerbiai Bor községről elnevezett rézbányákat, a hitleri háborús ércszükségletek kitermeléséhez több tízezres létszámban odahurcolták a leigázott európai nemzetek polgárait, köztük magyarokat. „Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, / hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben” – írta a Hetedik eclogában Radnóti Miklós, aki hatezer magyar sorstársával vasúti pályaépítésen vagy a bányák mélyén robotolt, napi tíz órán át, silány élelmezés és szadista őrzőik kegyetlenkedései közepette. Ám „Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul"; vagyis amikor közeledett a szovjet front, elrendelték a bányavidék kiürítését, 1944 őszén hazaindították a magyar „muszosokat” is – méghozzá gyalogosan, két lépcsőben. A később indulókat óriási szerencséjükre kiszabadították a partizánok, viszont a másik, mintegy 3400 fős transzport a halálba masírozott. Mire a szerbiai hegyekből – Belgrád, Újvidék, Mohács, Baja, Szentkirályszabadja érintésével – elvonszolták magukat Magyarország nyugati határáig, hogy továbbzsuppolják őket német koncentrációs táborokba, alig ötszázan maradtak életben. Az „erőltetett menet” során – mint valamilyen mozgó vesztőhelyen – az őrszemélyzet és nem kevésbé a nácibarát lakosság folyamatosan kegyetlenkedett, s gyilkolt.

A legsúlyosabb öldöklést Cservenkán követték el.

FOTÓ: DR. CSAPODY TAMÁS

FOTÓ: DR. CSAPODY TAMÁS

A kis bácskai településig a 360 kilométeres, gyötrelmekkel teli úton a magyar honvédség katonái kísérték a munkaszolgálatosok menetoszlopát. Odaérve azonban az ott állomásozó, főként a helybéli, úgynevezett népi németekből toborzott SS-alakulat, egész pontosan a 31. SS-önkéntes gránátos hadosztályhoz tartozó tüzérüteg katonái vették át a foglyok őrzését – magyarázza Csapody Tamás jogász, szociológus, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense, aki már évek óta kutatja a bori munkaszolgálatosok történetét, s külön könyvben (e-book) foglalta össze a cservenkai tömeggyilkosság részleteit. Mint mondja, a ludwigsburgi náci-üldöző hivatal azért indított vizsgálatot, mert az NSZK-ban komolyan gondolták: nem elég bocsánatot kérni, az elkövetőket meg is kell nevezni és büntetni. A társadalmi berendezkedésnek olyannak kell lennie, amely morális és jogi értelemben egyaránt lehetővé teszi, hogy demokratikus és alkotmányos keretek között szembe lehessen nézni a történelmi bűnökkel. Arra a kérdésre, hogy a magyar katonák miért adták át a rájuk bízott zsidó munkaszolgálatosokat, miért nem próbálták őket megmenteni (akik papíron nem is foglyoknak, hanem a magyar királyi honvédség kötelékébe tartozó fegyvertelen katonáknak számítottak), Csapody kifejtette: bár történtek tiltakozások, súlyos felelősség terheli a magyar tiszteket, sőt a magyar keret számos tagja részt vett a zsidók kivégzés előtti kifosztásában.

A német joghatóság 1958 és 2001 között több száz akkor Cservenkán élő polgár és ott szolgáló katona kihallgatása, majd ötezer oldal nyomozati dokumentum összeállítása után 22 egykori Waffen-SS tagot gyanúsított meg a tömeggyilkossággal. De mindegyikük tagadott, mellébeszélt. Közülük csak egy ismerte el, hogy a kivégzőosztag tagja volt, s azt, hogy a sortüzek leadása után még kézigránátokat is behajigáltak az agyonlőtt áldozatokkal feltornyosult árokba. A mészárlásról a túlélő áldozatoktól is tudunk. Mint vallomásaikból kitűnik, a fizikai és a szellemi ellenállásukat végletekig elvesztett foglyok kisebb-nagyobb jelekből tudták, elkövetkezett a vég. Éjjel 10 órától kezdve húszasával-harmincasával a vesztőhelyként szolgáló 40-50 méter hosszú, 6-10 méter széles és másfél méter mély gödör széléhez lökdöstek sorjában vagy ezer embert, és az SS-ek három méterről tüzeltek. Csodával határos módon néhány áldozat feje mellett elsüvített a tarkólövésnek szánt halálos golyó. Bezuhantak az árokba, bajtársaik holtteste megvédte őket a gránátrobbanásoktól is, sőt túlélték a magyar őrszemélyzet embervadászatát, miután virradatkor félőrülten kimásztak a hullahegy alól és megpróbáltak elrejtőzni, menekülni.

A tömeggyilkosság német alapossággal elvégzett vizsgálatának tükrében különös, hogy az offenburgi államügyészség mégsem ültette vádlottak padjára a gyanúsítottakat. Így gondolta ezt két bori túlélő is, akik az 1972-ben hozott elutasító ügyészi határozat után perújrafelvételt kezdeményeztek. A két Párizsban élő, akkor már idős munkaszolgálatos magánnyomozásba kezdett: felvették egykori sorstársaikkal a kapcsolatot, kutattak német levéltárakban, beszereztek magyar nyelvű újságcikkeket, dokumentumokat. Legfőképpen a vérfürdőre parancsot adó személyt akarták leleplezni, de perdöntő bizonyíték ekkor sem került elő. Így a bűnvádi eljárás újbóli megindításának kérelmét 2001-ben végleg elutasították, „A zsidók menete Borból Bajáig” (Marsch von Juden von Bor nach Baja) címet viselő dossziétömeget pedig – 57 évvel a háborús bűncselekmény elkövetése után – végleg ad acta tették, amelyet mellesleg bárki elolvashat a ludwigsburgi hivatalban, illetve annak levéltárában.

Magyarországon soha nem indítottak eljárást sem a bori táborban elkövetett kegyetlenkedések, sem a cservenkai tömeggyilkosság magyar felelőseinek ügyében, eltekintve attól, hogy 1948-ban a Népbíróság halálra ítélte a bori keret néhány akkor elkapott tagját. Csapody Tamás kutatásaiból azt is lehet tudni, hogy a jugoszláv hatóságok – különösebb kegyelet és szakszerűség nélkül – csak 1957-ben exhumálták cservenkai tömegsír áldozatait, majd a zombori zsidó temetőben hantolták el földi maradványaikat. A kutató szerint azért ott és nem a téglagyár közvetlen közelében lévő izraelita temetőben, mert a cservenkaiak is kivették részüket a zsidók megsemmisítésében, s úgymond nem kell, hogy a településen fennmaradjon a tömeggyilkosság emléke. Igaz a téglagyár főépületén suta szöveggel ma is látható egy 1972-ben állított, szerb és magyar nyelvű emléktábla, de ennél alighanem fájdalmasabb, hogy Cservenka – mint annyi más magyar holokausztáldozat – teljességgel ismeretlen a nemzetinek mondott emlékezetpolitikában.

Razglednicák

Év végén ismét megjelent a Bori notesz a Helikon Kiadó míves gondozásában – ritkán látható fotókkal és hasonmás vers-kéziratokkal. A Bori notesz egy kis kockás jegyzetfüzet, Radnóti Miklós ebbe írta tíz legutolsó versét - sorban: Hetedik ecloga, Levél a hitveshez, Gyökér, A la recherche, Nyolcadik ecloga, Razglednica, Erőltetett menet, Razglednica (2), Razglednica (3), Razglednica (4) -, amelyek a bori munkaszolgálat páratlan dokumentumai, egyúttal a költői nagyságról tanúskodva a magyar és a világlíra legszebbjei közé tartoznak.

A füzetben szereplő költemények közül alighanem a négyes számú "képes levelezőlap", a Razglednica (4) a legmegrendítőbb. „Mellézuhantam, átfordult a teste/s feszes volt már, mint húr, ha pattan./Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – /súgtam magamnak, csak feküdj nyugodtan./Halált virágzik most a türelem. – /Der spring noch auf, – hangzott fölöttem./Sárral kevert vér száradt fülemen.” Radnóti már nem másolta be noteszébe ezt a verset, hanem egy félbetépett csukamájolaj-reklám hátlapjára írva maradt fenn a notesz 34. és 35. oldala között – olvasható Ferencz Győző irodalomtörténész verselemzésében, a most megjelent Helikon kötet részeként. Mint írja, a hibátlan, javítás nélküli kéziraton Radnóti szabályos nyomdai korrektúrajellel jelezte, hogy a cím után üres sor következik, majd magyarázatként hozzáteszi: ”A versben száraz, sőt ironikus tényszerűséggel beszéli el, ahogy egy társát tarkólövéssel kivégzik. Így végezd hát te is, vonja le a végkövetkeztetést, azaz Radnóti utolsó versében saját várható halálát írta le, nagyjából úgy, ahogyan néhány nappal a vers megírása után valószínűleg meg is történt.” Ferencz Győző – aki monográfiában foglalta össze Radnóti Miklós költői munkásságát – a Razglednica (4) műelemzésében azt is kifejti, hogy „ez a vers kapcsolta össze Radnóti testi megsemmisülését szellemének halhatatlanságával. A vers szövege olyan közel ment a pusztulás pillanatához, ahonnan emberi nyelven korábban aligha érkezett üzenet. Ezt Radnóti egy nagyszerű poétikai eljárással érte el. Egy összetett cselekménysort, amelynek a vers szerint közvetlen tanúja volt a metonímia stilisztikai eszközével vitt át saját magára. (A metonímia érintkezésen alapuló átvitel.) A költő már halott munkaszolgálatos társára zuhant, és érintkezett a halállal. Testközelben élte át társa kivégzését, és mivel esetleges, hogy éppen ki válik az öldöklés áldozatává, biztosan tudja, hogy ez lesz az ő sorsa is a nem túl távoli jövőben.”

A magyar irodalomtörténet sokáig feltétel nélkül hitelt adott annak, hogy Radnóti Miklóst – aki túlélte a bori kényszermunka megpróbáltatásait és a visszaút poklát – a Győr melletti Abdánál agyonlőtték, majd ott dobták tömegsírba 21 sorstársával együtt. Kételyek azonban már kezdettől fogva felmerültek. Amikor Radnóti felesége, Gyarmati Fanni 1946 nyarán Győrben átvette az abdai tömegsír exhumálásakor a 12-es számmal jegyzőkönyvezett holttest ruházatában talált személyes iratokat, köztük a Bori notesz néven ismertté vált jegyzetfüzetet, a halottszemlén nem tudta azonosítani Radnóti földi maradványait. Az özvegy hetven évvel túlélte férjét, s a 2014-ben megjelent naplójának tanúsága szerint e gondolat fájóan kínozta – jegyezte meg Ferencz Győző, aki a mostani Helikon kiadvány kísérőtanulmányában is számba vette a kétségeket megfogalmazó kutatásokat: kulcsfontosságú dokumentumok híján Radnóti halálának körülményei tisztázatlanok. A rendszerváltás után, Csapody Tamás kutatásai nyomán vált ismertté, hogy a Kádár-korszak állambiztonsági szervei is vizsgálódtak, az abdai gyilkosság tetteseit akarták azonosítani. A hetvenes években a szigorúan titkos nyomozás bizonyítani ugyan nem tudta, de öt egykori bori keretlegényt gyanúsított a gyilkosságokkal; háborús bűntett helyett kegyetlenkedéssel vádolták meg őket, ami viszont már az eljárás kezdetekor elévült.

A Bori notesz hasonmás kiadása eddig hat kiadást ért meg. A most megjelent kötet újdonsága, hogy korábban hozzáférhetetlen dokumentumokat is tartalmaz. Így az exhumáláskor előkerült iratok és egyéb kéziratok alapján a versek szövege, szövegváltozataik, keletkezésük körülményei is pontosabban megismerhetőek az érdeklődő olvasók számára.

Heimer György

Lájkoljon minket a Facebook-on is!