Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Csillag István: Drog, alkohol, nők

Népszava|2018. jan 6. 07:10
[A+ A-]

A szenvedélybetegségekről lesz szó, de nem az egyének, hanem a magyar kormányok szenvedélyeiről.

A kemény drog: a kierőszakolt béremelés

A kormányzó politikai erők – hatalmuk megtartásában reménykedve - a választások előtt szeretik eljátszani Róbert bácsit, aki az adófizetők pénzéből növeli a jólétet, enyhíti a lemaradást, aminek egyik eszköze a kormány által elindított béremelés. A magasabb bér után jár a hála: a kormányra adott szavazat formájában. Az elvont makrogazdasági környezet kedvező változtatása is fontos. A kormányon lévők a választásokhoz közeledve dézsából öntik a pénzt, igyekeznek rászoktatni a szavazókat az önfeledt költekezésre, hogy az így élénkülő kereslet nagyobb fogyasztást, gyorsabban megtérülő beruházásokat és ezzel magasabb gazdasági növekedést, alacsonyabb munkanélküliséget eredményezzen, aminek láttán a választók újraválasztják őket. Tudjuk, tapasztaltuk, hogy a kormányon levők költekezését az ellenzék sem nézheti tétlenül, igaz nekik – az ígérgetésen kívül - egyelőre nincsenek eszközeik a költekezés és a boldog jövőbe vetett bizalom megalapozására, de az állami pénzszórási versenyben való részvételük meghirdetésének komoly következménye, hogy a választók óvatossága, gyanakvása enyhül, tényleg elhiszik, hogy teljesülhetnek kívánságaik, ha a (valamelyik?) kormány akarja. Elhiszik, sőt meggyőződésük, hogy a kormányon levők bármikor csökkenthetik az adókat, a közalkalmazottak számára akár 50 százalékos béremelést, vagy életpályamodellt hirdethetnek, de nyugdíjemelést, nyugdíjprémiumot is fizethetnek. Ezektől megnő a választók rendelkezésre álló jövedelme, többet költhetnek, nő a fogyasztás, az általános optimista hangulatban élénkülhetnek a beruházások. A választók magatartására nézve a kormány és az ellenzék egymásra ígérgetésének legfontosabb maradandó következménye, hogy kioltja a választók gátlásait, kilépnek a saját teljesítményükkel elért jólét realitásából és vágyaik teljesülése közvetlenül a kormányhoz kötődik. Tudjuk, hogy a kemény drogoknak is egyik legfontosabb funkciója a gátlások kioldása.

A kormányon levők, de az egész uralkodó politikai osztály, sőt a választóközönség is rászokik, hogy számolatlanul számítson az állam pénzére. Igaz, ez valójában az adófizetők pénze, mégis úgy hat, mintha ingyen adnák, mintha ajándék lenne. A mondás is azt tartja: ajándék lónak ne nézd a fogát, ezért az állami pénzszórás következményei már alig számítanak. Ha rá lehet szokni arra, hogy az elkölthető jövedelem nem a teljesítmény ellenértéke, hanem ajándék, akkor megszűnik a visszacsatolás az ajándékért fizetendő ár és az ajándék között, a politikai osztály által festett "álvalóságot" hiszi a választó valóságosnak. Hat a kemény drog: kioldja azokat a gátlásokat, amiket a hétköznapi mondások testesítenek meg, hogy „nincs ingyen ebéd!”, vagy „aki nem dolgozik, az ne is egyék!” Hiszen ajándékot kapni kisebb erőfeszítést követel, mint elismertetni a munkapiacon a teljesítményt.

A drogokról is úgyszólván lehetetlen leszokni, éppúgy, mint „hangulatjavító” államilag kezdeményezett béremelésekről, vagy az adócsökkentésről. Politikus nem élhet az adófizetők zsebében való kotorászás és alkalmi ajándékosztás nélkül. Sőt, a választói elégedettséget elősegítő eszközök tárháza ennél akár szélesebb is lehet, sokszor elég a szóbeli beavatkozás: a verbális intervenció, a jövőbeli béremelésre irányuló várakozások felkeltése. Elég szóba hozni, hogy a hazai foglalkoztatottak ugyanazért a munkáért jóval kevesebbet kapnak – legyenek orvosok, tanárok, vagy akár szupermarketek pénztárosai - mint külországokban (Nyugat-Európában) dolgozó szerencsésebb sorstársaik. A kormány és az ellenzék politikusai innét kezdve összehangoltan és önfeledten kezdik bírálni a munkáltatók bérpolitikáját, sőt ennek gyakorlati cselekvésbe fordítása érdekében kezdeményezik, hogy emeljék a minimálbéreket, vagy a bérminimumot. Minthogy a munkapiacok nincsenek egymástól elszigetelve, a kormány pedig az állami szektorban – akár önkényesen is - elindíthatja a béremeléseket, az állami alkalmazottaknál rendeletileg bevezetett béremelés gyorsan hat a magánmunkáltatók dolgozóira is. A bérmértékek „átszivárognak” az államiból a magánszektorba, ezzel sajátos bérverseny kezdődik az állam és a magánmunkáltatók között. Nincs megállás, különösen nehéz a választási kampány lecsengésével leszokni a béremelés drogjáról, hiszen a megbomlott arányok kiegyenlítődéséhez újabb és újabb hullámokban indulnak be a kampányok: a „cukros ételekről álmodók” tábora sosem szűkül le a versben megénekelt szövőlányokra.

A választók elenyésző része hallott és tanult arról, hogy kemény arányosság van az egy órányi munkával megtermelt érték és az egy órányi munkáért fizetett munkabér között. A laikus választó csak annyit tud, hogy ő bizony keményen dolgozik az alatt az egy óra alatt. Eszébe se jut, hogy bérének alakulását meghatározó viszonyokban nem csupán közvetlen, saját, személyes erőfeszítései, hanem a különböző hivatalokban (pl. közigazgatás), szolgáltató helyeken (pl. rendelők), az árokásók lapátra támaszkodó bámészkodásában, a javítás helyett az angol nyelvű gépkönyv nyelvtudás nélküli lapozgatásával eltöltött órák és percek: üresjáratok is szerepet játszanak. A bérátlag és az átlagbér ugyanis egy-egy ország szervezettségét, hatékonyabb, termelékenyebb munkáját, az átlagos felkészültséget méri, beleértve a politikusok ostoba ígérgetését, a gazdaság törvényszerűségeit cáfoló voluntarizmusát. Felcserélődik a vásárló józan mérlegelése: nem az a kérdés, hogy megéri-e az áru (munkaerő) az árát, hanem méltó-e a jutalomra a jutalmazott, a bérek és bérarányok nem a teljesítménnyel, hanem a felsőbbség által elismert érdemek összemérésén alapuló sanda irigységgel tartanak lépést.

Alkoholba fojtott bánat...

De ha már a politika drogot alkalmaz a választók megnyeréséhez, akkor ennek utóhatásait csak a költségvetési hiány növelésének a poharával öblítheti le. A választási kampány ígéreteként államilag fölszított béremelés következményei katasztrofálisak. A munkapiacokon kialakult érzékeny egyensúlyok felborulnak, amit különösen azzal lehet elérni, ha az állami béremelés pörölye a bérskála kiválasztott pontjára sújt le, mint történt ez az ezredfordulón a minimálbérekkel. Ennek hatására az alacsony termelékenységű, ezért alacsony bérezésű iparágak (könnyűipar, agrártermékek feldolgozása, kisipar) termelési költségei elviselhetetlen mértékűvé váltak, amit vagy az alkalmazottak kiszolgáltatott helyzetének fokozódása (trükközés a zsebbe fizetéssel), vagy az iparág elhalása, vagy a kikényszerített gépesítés és munkavállalók kisöprése követett. Ennek a népszerűség- és társadalombiztosítási járulék-bevételt fokozó intézkedésnek a hatására a hazánkban mindig is alacsonynak számító munkapiaci aktivitás a nők körében (1980-ban 56 százalék) még tovább csökkent és kritikus szintre, 42 százalékra zuhant. A béremelés kemény drogjának azonban nem csak a családon belüli státus megváltozása a következménye, hanem a költségvetési ára is magas, mivel a növekvő közalkalmazotti bérek miatti növekvő kiadásokat nem tudja ellensúlyozni a növekvő adó- és társadalombiztosítási járulék-bevétel, így a piaci szektorban a növekvő bérköltség miatti legális foglalkoztatás mérséklődése tovább súlyosbítja a költségvetési hiányt.

A béremelés kemény drogja, így kéz-a kézben jár a fiskális alkoholizmussal (Kopits György). A fiskális alkoholizmus nem más, mint a deficit állandó újratermelése, hiszen a növekvő költségeket a magánfoglalkoztatók a trükközéssel és a szürkegazdaságba meneküléssel igyekeznek kivédeni, aminek az adóbevételek hanyatlása a következménye, az emiatt tovább növekvő hiány mérséklése adóemelésbe és a támogatások csökkentésébe torkollik és máris előállítottuk a „stop-go” gazdaságpolitika általi ciklikus hullámzást.

A költségvetési alkoholizmus azonban nem szorítkozhat az állami alkalmazottak béremelési igényeinek kielégítése miatti állami pénzszórásra, hiszen mindig lesz az osztogatásból kimaradt, elmaradt ágazat, ahol nem csak bért kell emelni, hanem építeni kell (kollégiumok), vagy fel kell újítani (vasút), vagy modern eszközöket kell beszerezni (orvoslásban az MRI, vagy a CT). Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a költségvetési költekezési spirál esetében kiépül a közbeszerzések nyerteseinek és alvállalkozóiknak egész hálózata, akiknek éhes száját folyamatosan jól kell lakatni, akár jön időben az uniós forrás, akár nem. A költségvetési bürokraták, az állami projektek haszonélvezői, meg a politikusok nem győznek fogat mosni (hogy ne legyen fiskális alkoholszaguk), nem győzik a meg-megbicsakló magyarázataikat előfinanszírozással, vagy utóelszámolással helyesbíteni, az egyenes kérdésre nehezen forgó nyelvvel adott válaszaikat semmibe meredő, merev tekintettel hitelessé tenni. Újra és újra elővezetik, hogy jövőre leszoknak az alkoholizálásról, de a valóság csak az, hogy újabb és újabb trükkökkel állnak elő, lett légyen ez az autópálya építés költségeinek fejlesztési bankba dugása, a PPP-rendszer álcázó alkalmazása, az uniós támogatások éves átlagot (GDP 2-5 százalék) messze meghaladó (GDP 8 százaléka) lehívása. A kormányok fiskális alkoholizmusa, vagy a kikényszerített béremelés kemény drogja által okozott károk a hétköznapokban fel se tűnnek a választónak, csak csodálkozik, miért szűnt meg az osztogatás és miért fordul át fosztogatásba. Miért nem látták előre a politikusok, hogy ennek az ajándékosztásnak nem lesz jó a vége? Ahogy az egyszerű választó a harmadik pohár pálinkáról, vagy az ötödik pohár borról sem hiszi el, hogy árt, úgy még kevésbé van tisztában e nagyon is elvont szenvedélybetegségek káros hatásaival.

Nekem olyan asszony kell…

Még kevésbé magától értetődő, hogy a fejlett nyugat-európai országoktól elmaradó magyar életszínvonal egyik legfontosabb oka a kormány, de az egész politikai osztály nőkhöz való ambivalens viszonya. Ezt a meglepő kijelentést érdemes azzal is alátámasztani, hogy az 1950 és 1989 közötti viszonylag gyors gazdasági növekedés (átlagosan évi 2,7 százalék) jórészt a munkapiaci kínálat megsokszorozódásától eredt, amikor is a nők meghatározó része a nyílt munkapiacon munkába állt, kilépett a tűzhely-mosóteknő-pelenka háromszögéből. A munkapiacon részt vevő nők jelentős mértékben járultak hozzá a családi kassza bővítéséhez, egyben az ország gyarapodásához is. A 80-as években elindult gazdasági átalakulásig a 15 évesnél idősebb nők többsége, 56 százaléka a munkapiac aktív résztvevője volt. A két világháborúban jellemző helyzethez képest létrejött viszonylag magas munkapiaci részvételi arány megváltoztatta a nőkkel szembeni előítéleteket, a társadalmi-politikai helyzetüket is. A 80-as években elindult gazdasági átalakulás, a rendszerváltás, végül pedig az ezredfordulón kikényszerített minimálbér-emelések következménye, hogy a nők munkapiaci aktivitása 2001-ben 44 százalékra zuhant, ami miatt újra visszaszorultak a tűzhely-mosóteknő-pelenka háromszögébe.

Az ezredfordulón a nők munkapiaci aktivitásának a visszaesése miatt megnőtt a nők férfiaktól való jövedelmi függése és ezzel a kiszolgáltatottsága. A helyzettel a politikusok se tudtak sokat kezdeni. A hagyományos, konzervatív, előítéletes férfijogú szemléletet valló nemzeti oldal innét kezdve a családi kasszához hozzájárulni nem tudó nőkben a demográfiai problémák megoldóját: a két lábon járó anyaméhet látta. A munkájukat elvesztő nők nagyobbik része búcsút mondott a munkapiacnak, így a kb. 200-300 ezer női munkahely tartós és végleges megszűnésével a vidéki Magyarország arculata, családszerkezete, érzelmi kiegyensúlyozottsága, a nők munkapiaci, politikai, emberi jogi egyenjogúsága, a női munka, a női szerepek elismertsége visszaesett a II. világháború előtti Magyarország viszonyai közé. Amíg a nők fontos hozzájárulást jelentettek a családi kasszához, amíg a nőktől származó bevétel segítette át a hónap végére már 0-t mutató (elivott) családi költségvetést a nehézségeken, addig a nők, mint a lefojtott feszültségek, a kisebbrendűségi érzések agresszióba fordulásának áldozatai, számíthattak a közvélemény és a politika szolidaritására és védelmére. A nők anyagi kiszolgáltatottságának a fokozódásával a korábban legalább eltitkolt és szégyellt - piszi kifejezéssel - "családon belül erőszak" ma már bocsánatos bűnnek számít, hiszen a nők nem tudnak a munkapiacon elhelyezkedni, ezért nincs lehetőség kitörésükre. Ebben a helyzetben összeszorított foggal, pengeéles szájjal kell némán tűrni, hogy az asszony átesik a férj, a polgármester vak komondorán, hogy a miniszterelnök kapatosan a minden lányt meghágó fehérvári huszárokról gajdolhat. A tűzhely mellé láncolt nők meg örülhetnek, hogy egy parlamenti honatya szerint legalább méhüket (mert csak a nők tudnak szülni) a nemzeti vagyon részének tekintik. Ahol a munkapiac nem a női munkához alkalmazkodik, ahol a munkajogi szabályok nem kedvezményezik a nők foglalkoztatását, ott szégyenkezniük kell a férjet meleg vacsorával nem váró, de a családi kasszához bevételeikkel hozzájáruló dolgozó nőknek. A nők emberi méltóságának az elismerése, aminek munkapiaci részvételük az alapja, jelentősen csökkent. Emiatt a politikusok már csak szülőanyákról, fakanál-hordozókról, a családi otthon rendben tartóiról szavalnak, ha a nőkről szólnak.

Elég ez a három szenvedélybetegség: a kikényszerített béremelés kemény drogja, a magas költségvetési hiányban tántorgó fiskális alkoholizmus és a nők emberi méltóságának állandó csorbítása, hogy Magyarország – ahogy az előző évszázadokban is – lemaradjon az oláhoktól, a tótoktól, hogy a dzsentrik helyére lépő szenvedélybeteg magyar politikusok miatt menjen a levesbe.

Csillag István

Lájkoljon minket a Facebook-on is!