Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Csiba Katalin - Szociális unió: remény vagy hiú ábránd?

Népszava|2018. jan 6. 07:40
[A+ A-]

FOTÓ: AFP/JACQUES DEMARTHON

Kétéves előkészítés után, november 17-én Göteborgban aláírták a Szociális Jogok Európai Pillérének nyilatkozatát, amely műfaját tekintve csupán egy politikai deklaráció. Azonban a folyamat mégis nagy port kavart, ugyanis ez a Maastrichti Szerződés szociális kritikájára adott első európai szintű reakció.

Megrekedt konvergencia

A 2008-as gazdasági válság következményeinek hatására került be a közbeszédbe, hogy az európai jogrendből fájóan hiányzik a humánpolitikák, azaz a foglalkoztatás- és szociálpolitika, az egészségügy és az oktatás érdemi harmonizációja. A kérdés megértéséhez vissza kell nyúlnunk a 25 éves Maastrichti Szerződésig, mely az EU történetének egyik legfontosabb dokumentuma. Mivel ez Európa legnagyobb gazdaságainak integrációját hivatott szolgálni, a legfontosabb gazdasági ágazatok egybeolvasztása, valamint az euró és közös monetáris politika bevezetése alkotja a gerincét. Azonban a foglalkoztatás- és szociálpolitikák egységesítéséről, valamint a humánerőforrásba való közösségi befektetésről valójában azóta sincs szó uniós szinten. Amikor az Európai Bizottság 2016 folyamán útjára bocsátotta a szociális pillér becenevű kezdeményezést, a Juncker vezette bizottság lényegében azt a kérdést tette fel, hogy képesek vagyunk-e befoltozni a humán szakpolitikák terén tátongó lukat, ami miatt megtorpant a szegényebb tagországok felzárkózása, és ami közrejátszik a szegények és gazdagok közötti szakadék növekedésében szinte minden tagországban.

Az európai integrációs folyamat egésze mögött az a klasszikus gazdaságpolitikai feltételezés állt, hogy az egybeolvasztott piacok, főleg a közös munkaerőpiac és a munkaerő teljesen szabad mozgása magától ki fogja egyenlíteni az európai béreket és a jóléti szolgáltatások is közelíteni fognak egymáshoz. Jelenleg azonban úgy tűnik, mintha egy köztes állapotban rekedt volna meg a folyamat. Többek között a nyelvi korlátok miatt az EU-s munkaerőpiac nem elég mobil ahhoz, hogy gyors bérkiegyenlítődést eredményezzen. A bérkiegyenlítődés magától is lassú, de a keleti blokk jobboldali kormányai rendre igyekeznek korlátozni azt, és védik az olcsó munkaerőre épített nemzetstratégiájukat. Ez komoly feszültséget kelt a nyugat-európai országokban, ahol a keleti olcsó munkaerő lefele nyomná a béreket, és a “szociális dömping” miatt erőre kaptak a szélsőjobboldali nézetek. A szociál- és foglalkoztatáspolitikák törvényi hatáskörét a tagországok pedig különböző okokból, foggal körömmel saját hatáskörben akarják tartani. Ez hasonló helyzet, mint hajdanán a környezetvédelmi problémák - melyek ugyanúgy nem tisztelik az adminisztrációs határokat - nemzeti hatáskörben való kezelése, sűrű egymásra mutogatás közepette.

A szociális pillér

Az EU új politikai pillére a válság miatt megtorpant társadalmi konvergenciát hivatott újraindítani, azonban a közel egyéves konzultáció során világossá vált, hogy nincs egységes tagállami politikai akarat az EU szociális hatásköreinek megerősítésére. Ezért jelen állás szerint két út áll nyitva: a jelenlegi hatáskörökön belül lehet jobb uniós törvényeket alkotni, vagy a hatáskörök módosítása nélkül szürke-zónás területeket keresni, amely szükségszerűen a jogászok hatásköri harcával kezdődő procedúra.

A Göteborgban aláírt nyilatkozat erőssége az, hogy eltérő hangnemet üt meg az eddigi kereslet-kínálat alapú munkaerőpiaci diskurzustól, és leszögezi a munkások tisztességes bérezéshez való jogát. A pillér túlmutat az EU klasszikus hatáskörein, és még olyan területeket is kiemel, amelyek a nemzeti jogalkotásban is alulreprezentáltak - ilyen például a lakhatáshoz való jog. Emellett hangsúlyozza, hogy a szociális pillér semmilyen módon nem fogja megakadályozni, hogy a tagállamok vagy a társadalmi partnerek az itt megfogalmazottaknál erősebb szociális védelmet biztosítsanak. Az asztalra kerülő szöveggel azonban az a probléma, hogy a tagállamok legfőbb félelmére is reagálnia kellett, így deklarálja, hogy nem szól bele társadalombiztosítási alrendszerek alapvető elveibe, amely anyagi terhet róna a tagállami költségvetésekre.

Az európai egyenlőtlenség felszámolásához szükség lenne a 27 jóléti állam harmonizációjára, melynek lehetséges változatai széles skálán mozognak. Az egyik széle az, hogy a föderális államok rendszereire emlékeztető kétszintű juttatási rendszert hozunk létre, ahol - például a munkanélküli segély esetén - a munkaadói befizetések egy része az EU-s költségvetésbe folyik, viszont a kifizetés egy része is az EU-s kasszából érkezik a rászorulók számlájára. Ezen koncepció ellen főleg a gazdagabb tagországok ágálnak. A szociálpolitikai harmonizációs lehetőségek másik széle - amit még harmonizációnak lehet nevezni - a kötelező szociális minimumok bevezetése, amit aztán minden tagállamnak magának kell finanszíroznia. Ez pedig általában a szegényebb tagországoknak nincs kedvére.

Az egyik legizgalmasabb javaslat az “európai munkanélküli segély” néven ismert kezdeményezés, mely az Andor-kabinet időszakában volt utoljára a napirenden. Azt a célt szolgálná, hogy a munkanélküli juttatások kifizetését akkor is fenn lehessen tartani, amikor valamilyen hirtelen gazdasági sokk ér egy országot. Például, amikor hirtelen megugrik a munkanélküliség (ami egy gazdasági krízishelyzet biztos mutatója), az európai automatikus biztosító rendszer életben tartaná a munkanélküli segélyek folyósítását és a kilábalás időszakában befoltozná a szakadozó védőhálót. Az automatikus stabilizációs mechanizmus felgyorsította volna a 2008-as válság utáni kilábalást. A javaslat azonban ennél több lehetőséget rejt. A mechanizmus bevezetésének feltétele bizonyos fokú harmonizáció a tagországok - elsősorban eurózóna - nemzeti munkanélküli ellátórendszerei között.

Szociális Európát!

Lassan 10 évvel a gazdasági válság kitörése után itt az ideje újrakezdeni a vitát az Európai Szociális Modell mibenlétéről, amely diskurzust a pénzügyi válság a víz alá nyomott. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e összehangolni a 4-5 európai jóléti modellt egy közös modellé, minimum kritériumokkal.

Nem indokolatlan a remény, hogy a Brexit után az Egyesült Királyság, a jelenlegi brit kormány, a külön parlamenti frakciót alkotó brit konzervatív képviselők és az angolszász jóléti modell távozásával a politikai kompromisszumok közelebb kerülnek a szociáldemokrata ideálhoz. Még jelentősebb tényező az új német koalíciós kormány magatartásának megváltozása az eurózóna-tagországok közötti szolidaritás fejlesztése érdekében. A jelenlegi gazdasági stabilitás optimális klímát nyújt a lépésenkénti EU-s szociális reformokra. Az EU szerkezetéből adódóan rémesen reagál a válságokra, hiszen minden tagországban bekapcsol az önvédelmi reakció. Ezért volna sürgős még a következő évtizedben érdemi eredményeket elérni.

Kihívást jelent azonban, hogy a harmonizáció elleni kifogások néha a legmeglepőbb helyről érkeznek. Az északi/skandináv tagországok vagy erősebb tagállami szakszervezetek saját vívmányaikat féltve gyakran érvelnek a szociálpolitikák harmonizációja ellen anélkül, hogy igazából aktívan keresnék a megoldást. További kihívás, hogy minden jel szerint a közös biztonságpolitika megerősítése lesz a következő nagy fejezet az EU történetében. Ha ez elmossa a szociálpolitikai integrációról szóló diskurzust, az további évtizedekre visszavetheti a Szociális Európa kiépítését.

Tanulságos látni, hogy társadalmaink integrációja közel sem úgy és olyan ütemben halad, ahogy azt eleink elképzelték. A szociális pillér közel sem nevezhető a teljesen egyenlő és igazságos EU garanciájának, viszont a legjobb, amit tehetünk az az, hogy építünk erre az eredményre és még erősebben követeljük a gyakorlati megvalósítást azon politikusoktól, akik továbbra is hezitálnak.

Csiba Katalin

Lájkoljon minket a Facebook-on is!