Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Gördeszkával Amerika lesz Grúziából

Népszava|2018. jan 11. 05:45
[A+ A-]

Anna Grzelewska saját lánya nővé érését rögzítette Fotók: Markoszov Szergej

Tatabányán, egy lengyel javítóintézetben vagy londoni skinheadként nagyon más és egyszerre nagyon hasonló fiatalnak lenni. A Golden Boundaries nemzetközi kiállítás a kamaszkort mutatja be a kortárs fotográfiában.

Tetoválás vagy piercing legyen, a rockerek vagy a punkok jobbak, fekete vagy kék legyen a hajszín? Nem tűnnek ezek komoly gondoknak, valójában a kamaszkori önkifejezés, hovatartozás és elhatárolódás fontos kérdései lehetnek, a válaszok pedig napról-napra változhatnak. Szorongás, dac, lázadás és sokszor szélsőségek jellemezhetik ezt a korszakot, amelyben jelen van a konform életet folytató felnőttekkel szembeni ellenállás és a megfelelési kényszer a kortársaknak. Egy társadalomnak konkrét elképzelései vannak arról, milyen egy gyerek vagy milyen egy “rendes” felnőtt, a kamaszkorra azonban nincsenek ilyen előírásaink. Valamiféle átmenet, de azt sem tudni biztosan, honnan tartunk ilyenkor hová: ártatlan, ösztönösen mindent értő gyerekekből lesznek kiégett felnőttek vagy a tudatlanságból haladunk valamiféle felvilágosult, tapasztalt állapot felé? Kikerülünk-e valaha belőle? A Capa Központ Golden Boundaries. Kamaszkor a kortárs fotográfiában című kiállítása ezeket a kérdéseket is vizsgálja magyar és külföldi fotósok művein - és Tóth Márton Emil szobrain - keresztül.

A kiállításon látható egy fotósorozat Barakonyi Szabolcstól, aki Tatabányán fotózott fiatalokat. A fotós a tárlatvezetésen elmondta, Tatabányán a fiatalok egy olyan, posztszocialista környezetben élnek, amelyhez már semmi közük, így az útkeresés során nincs támpontjuk. Az ő fotósorozatával szemben egy teljesen másfajta közeget látunk: Halász Dániel Ugandában készült képei egy olyan menekülttábor fiataljait mutatják, akiket a háború traumáiból próbálnak kimozdítani és szakképzéssel segítik őket.

Oltai Kata kurátor elmondta, a kiállítás legnagyobb termébe úgy válogatta össze az anyagot, hogy azok egy-egy csoportidentitást mutassanak be. Gáldi Vinkó Andrea sorozatán 10-13 éves lányokat, a gyerekesség és a nőiesség zavarba ejtő keverékét látni. Ebben a teremben vannak még az Oroszországból New York-ba emigrált, meleg aktivista Slava Mogutin képei, aki saját környezetében élőket fotózta és azt járta körül, hogyan ábrázolható a férfiasság. Egy másik teremben ugyan, de Alexandre Haefeli sorozata is a férfiasság értelmezésével foglalkozik, az ő képei olyan férfitesteket mutatnak, amelyek pózai inkább nőiesek, erotikusak, és egyszerre van bennük jelen az ártatlanság és a szexualitás.

Barakonyi Szabolcs Tatabányán fotózott fiatalokat, akiknek az útkeresés során nincs támpontjuk

Barakonyi Szabolcs Tatabányán fotózott fiatalokat, akiknek az útkeresés során nincs támpontjuk

Visszatérve a csoportidentitásokhoz: a brit Derek Ridgers fekete-fehér, életnagyságnál nagyobb portréit a korai skinhead szubkultúra tagjairól készítette. Emellett Zuza Krajewska lengyel javítóintézetben készült képei láthatóak, amelyek között vannak klasszikus portrék, de például Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című képét idéző kompozíció is. A férfiasság és a kisfiússág, az elhasználtság és a dac keveredik ezeken a képeken, amelyek mégsem komorak.

A kiállítás egy egész termet szentel a család témájának is. A kamaszkorra sokszor ugyan a felnőttekkel szembeni ellenállás a jellemző, a család mégis meghatározó szerepet játszik a személyiség kialakulásában. Fryd Frydendahl nagynéniként fotózza már 16 éve anyjukat elvesztő unokaöccseit, Anna Grzelewska saját lánya nővé érését rögzítette, Sian Davey pedig mostohalányát és Down-szindrómás kislányát fotózta.

Az utolsó terem szintén olyan fotósorozatokat mutat, amelyeken fiatalok választott csoportjai láthatóak. Jörg Brüggemann a metálosokat fotózta világszerte, és képsorozata azt bizonyítja, hogy a sokszor gúnnyal kezelt szubkultúra igenis egy élő közeg, amely összeköti a maláj és svéd fiatalokat is. Az egyik legérdekesebb sorozat David Meskhi képei a tbiliszi gördeszkás fiatalokról. Mintha Amerikában járnánk, miközben itt is arról van szó, hogy ezek a fiúk már nem kötődnek azokhoz a szocialista múlttal terhelt terekhez, amelyeket használnak és át is alakítanak hatalmas gördeszkapályává. Koleszár Adél sorozata pedig Mexikóvárosban készült, ahol a fotós úgy érzékelte, már nincsenek normák és mindenki a szélsőségekig viszi az önkifejezést. Nőiesség, férfiasság mosódik egybe ezeken a sötét, dekadenciát és szexualitást mutató, nagy méretű képeken, habár kicsit keveset látunk a sorozatból.

A kamaszkor nem mindenkivel ugyanúgy történik meg, és nem mindegy, hogy hol: a gazdasági, politikai és szélesebb társadalmi közeg meghatározza, hogyan éljük meg csoporthovatartozásainkat, ez pedig a kiállítás túlsúlyban lévő férfiábrázolásain látszik jól. Mogutin orosz fiúi és Haefeli pasztellszínekben pózoló melegjei között érzékelhető a távolság, a két kiemelkedő fotósorozat, Krajewska lengyel intézetis fiúkról készült képei és Ridgers brit skinheadjei már közelebb állnak egymáshoz, mindannyian a társadalom szélén léteznek. Tatabánya és Tbiliszi pedig hiába van földrajzilag távol egymástól, fiataljaik virtuálisan valahol mégis ugyanabban a térben kamaszok.

Infó: Golden Boundaries - Kamaszkor a kortárs fotográfiában

Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ

A kiállítás 2018. március 18-ig látogatható.

Urbán Csilla

Lájkoljon minket a Facebook-on is!