Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Hosszú oldal - Megszokott rendszer

Népszava|2018. jan 16. 06:05
[A+ A-]

A formatervező mérnökök sohasem betegek. Ez biztos. Különben el kellene menniük orvoshoz, leülniük a maguk tervezte fémpadokra, és akkor éreznék, hogy mire az ember kivárja a sorát, a meglévő panaszai mellé kap egy grátisz vesemedence-gyulladást. Próbálok féloldalasan ülni, hogy lehetőleg akkor már csak az egyik vesém gyulladjon be, miközben várom a soromat a háziorvosi rendelő előtt. Sokan vagyunk, köhécselünk, szorongatjuk papír zsebkendőinket, szédelgünk a láztól – és hülye pózokban kuporgunk a soha át nem melegedő fémpadokon.

Az ember, persze, sohasem tudhatja, mikor érdemes jönni. Ha túl korán érkezik, és nincs tömeg, akkor ücsöröghet feleslegesen a rendelési idő előtt. Ha pontban négykor ér ide, és sok a beteg, órákra itt ragad. Most a tízes sorszám jutott nekem, az akkor is legalább másfél óra várakozás, ha egy betegre mindössze tíz percet szentel az orvos. A sorszámhúzós rendszer meglepően flottul működik: ha újonc érkezik, a régóta ide járók felhívják a figyelmet a tartóban sorakozó számokra. Aki csak receptért jött, az asszisztens segítségével intézi az ügyét, nem tartja fel a sort. Csak néha akad egy-egy tolakodó alak. Legutóbb egy nő kiabálni kezdett, amikor figyelmeztettem a sorszámhúzásra: ő csak egyvalamit akar kérni a doktornőtől, öt perc, nem képzelem, hogy kivárja, amíg mi mind végzünk. A rendelőbe minden szó behallatszik. Az asszisztens kitárta az ajtót, a kiabáló nő hevesen gesztikulálva előadta, hogy ő csak a doktornőhöz jött – mire az kiszólt a rendelőből, hogy nyugodjon meg, a többiek se mozijegyre várnak. Ha a váróteremből indulok ki, a világ egész normális helynek tűnik. Csak hát a padok.

Csörög egy telefon. A szemközt ülő nőé, a rövid beszélgetésből egyértelművé válik, hogy el kell mennie. A doboznál megtorpan. Mi legyen a számával? A rendelést nem lehet ilyen piszlicsáré dolgokkal megzavarni, visszarakni meg nem akarja: már a tizenötösnél járunk. Hangosan megkérdezi hát, kinél van a nyolcas – mert övé a hetes, és átadná neki. A nyolcas elveszi a laminált kártyát, és felmutatja a nyolcast. A kilences kicsit lassabban kapcsol, de végül ő is cserél. Épp felállnék, hogy átvegyem a kilencest, mire odalép egy nő, és határozott mozdulattal kikapja a kezéből a kártyát.

Zavarba jövök. Mindig zavarba jövök, ha számokról van szó, de az most még nekem is egyértelmű: én vagyok a tízes, nekem járna a kilences. Elindulok a tett helyszínére. A pofátlan nő a sorszámtartó dobozba rakja addigi kártyáját: a tizennégyest. Aztán, mintha mi sem történt volna, visszaül a helyére.

Mindenki döbbenten bámul. Hogy mi itt matekozunk, vigyázunk a rendszerre, és erre jön valaki, aki a képünkbe röhög. Állok szemben a nővel, ő a telefonját nyomkodja. Én vagyok a tízes, mondom, s meglóbálom előtte a kártyámat, ám ő tovább tapogatja a képernyőt. Mindannyian láttuk, mi történt. Senki nem szól semmit. Beteg vagyok, nincs erőm egyedül szabadságharcot vívni. Visszaülök a jéghideg padra, és azon gondolkodom, kit utálok jobban: a csalókat vagy a formatervező mérnököket.

Csepelyi Adrienn