Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Bóta Gábor: Az artisták művészete

Népszava|2018. jan 20. 07:15
[A+ A-]

FOTÓK: MOLNÁR ÁDÁM

Kétszázötven éves az európai cirkuszművészet, s a jubileumi év nemzetközi ünnepe nálunk kezdődött, a 12. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon. Sok remek számot láthattunk, a két évvel ezelőtti eseményhez képest jelentősen emelkedett a színvonal, és külső helyszíneken megjelentek az újcirkusz produkciói is. Vannak akik rajonganak a cirkuszért, mások kimondottan nem szeretik, de az nyilván nem véletlen, hogy olyan nagy művészeket is igencsak megihletett, mint Toulouse-Lautrec, Picasso, Chagall, Chaplin, Fellini vagy Karinthy. Ez az ősi művészet tud valamit, amivel a hároméves gyereket és a kifinomult entellektüelt egyaránt bűvkörébe vonja, elvarázsolja.

Ha valaki például szaltót ugrik, az sportteljesítmény. Ha ötös szaltót ugrik, az világcsúcs. Ha ezt valamilyen viselkedési formával fűszerezi és markáns jelmezt is visel, tehát például ugrás közben bohócnak vagy elegáns úrnak, illetve hölgynek, rémültnek vagy hősnek mutatkozik, az már több, mint torna, az már lehet művészet. Hiszen a szám közben az artista a viselkedésmódjával, az öltözékével embert ábrázol. Vagyis nem csak az az érdekes, hogy valaki mit csinál, hanem az is, hogyan teszi ezt.

A kínaiak például, akik igen közel lehettek a műfaj több ezer évvel ezelőtti eredetéhez, szinte mindig bámulatos érzékenységgel, sikkel, sármmal, hihetetlen szaktudással vannak jelen a porondon. Úgy vannak az artistaművészettel, mint az angolok a demokráciával, szinte az anyatejjel szívják magukba. A két első díj közül az egyiket a Kínai Nemzeti Akrobata Csoport vitathatatlanul kiérdemelte. Leginkább a diaboló-számért. Ebben hihetetlen összehangoltsággal és kecsességgel működnek együtt a hölgyek, a kupoláig dobálják fel kis játékszereiket, és mialatt ezek repülnek, ők szaltóznak előre, hátra, egymásra állnak, temperamentumos táncmozdulatokat lejtenek, majd magabiztosan elkapják az aláhulló instrumentumokat. Aminek tökéletesen egyszerre kell mennie, az tökéletesen egyszerre is megy, aki éppen kiválik szólózni, az tündöklően előtérbe kerül, majd szerényen visszasimul a csapatba. Az esernyő-egyensúlyozó mutatványba már becsúsznak apró hibák, de ez még jól is esik, mert látjuk, nekik sem sikerülhet hajszálpontosan minden. Meg azért ez az attrakció európai szemmel, a sok vakítóan éles színű, kápráztató ernyővel, és az emberekből álló virágszirom kinyílásával a giccshatáron mozog, de hát ez már ízlés kérdése.

A másik első díjat, ugyancsak vitathatatlanul, a Mongóliából érkező Nomuna csoport kapta. Érdekes, hogy nekik is sokkal jobb az egyik produkciójuk, mint a másik. Ugródeszkában verhetetlenek! Nem csak azért, mert ötös szaltó is van, ami már-már a lehetetlenséggel határos, pláne úgy, hogy utána az artista könnyedén, pontosan fog talajt, no jó, a gálán azért már ki kell támasztani, egy tripla szaltót pedig elvét. Ez azt mutatja, hogy a cirkusz mindig is az emberi lehetőségek határait feszegeti, az akrobata csoport azonban megmutatja a röpülés boldogságát; jó nagy sebességgel szelni a levegőt és a helyzettel még játszani is. A szaltóknak szemkápráztatóan temérdek, ide-oda csavart, tekert, vagány és szép változatát mutatják be, csaknem, mintha improvizálnának, jókora kedvvel, fékezhetetlen energiával. Az ugródeszka a magyaroknak is tradicionális eszköze, gondoljunk csak arra, hogy az artisták Hortobágyi Károly-díját, az egykori jeles ugrócsoport vezetőjéről nevezték el. Több híres ugrócsoportunk turnézott a világban, kár, hogy ezt ma nem mondhatjuk el. A mongolok kézegyensúlyozó számában van jó néhány megingás, hiba, de hát azért nekünk legyen mondva, ez is igencsak erőteljes attrakció.

Mind az A, mind a B műsort, ahogy a gálát is, két versenyen kívüli magyar produkció nyitotta. Elsőként Richter Flóriánt, aki a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválon eddig egyedüli magyarként Arany Bohóc-díjat szerzett, és fiát, Richter Kevint láthattuk húsz pompázatos lóval, melyek vad iramban vágtáztak a manézsban, látványos fehér szalaggal lazán összekötve. Tisztelgés volt ez Philip Astley előtt, aki 1768. január 9-én nyitotta meg látványos, nagy tömegeket vonzó lovas-akrobata show-ját, aminek akkora sikere volt, hogy a következő években számos amfiteátrum jött létre Európában az ő irányításával. Így a nevéhez kötik az európai cirkuszművészet létrejöttét. A jól ismert, világot járt, izomkolosszus Rippel fivérek szolgáltak még nyitó produkcióként: egy levegőben ingó fémszerkezeten emelték, hajlították egymást, álltak a másik fejére, azzal nehezítve a dolgukat, hogy nincs biztos talaj a lábuk alatt. Azért csináltak ők ennél már nehezebbet is, a mostani produkciójukban a revübe illő látványelemek domináltak, hiszen a fémszerkezeten lógva, különböző korú tanítványaik lengedeztek, tornáztak a légben.

A versenyprogramban mindössze egy magyar attrakció szerepelt, a harsogóan fiatal, nemrég végzett, Ádám és Benjamin rúdszáma. Mint két rosszcsont haver hancúroznak a rúdon, erejüket, ügyességüket érvényesítve. Szép jövő elé néznek. Egy minden ízében kiforrott, szívemnek nagyon kedves rúdszám érkezett Oroszországból, a Duo Funcoholics. A sugárzó tehetségű hölgy és férfi láthatóan fülig szerelmes egymásba, és ezt egyáltalán nem szégyellik megmutatni nekünk, forró öleléseik, tüzes pillantásaik nehéz, fantáziadús kunsztokkal elegyednek. Igazi művészek, akik képesek kifejezni a manézsban az érzéseiket. Ezt hiányoltam például az ukrajnai Duo Feeling, amúgy nehéz, komoly elemeket tartalmazó gurtni számából. A koreográfia szerint megint két szerelmest láttunk, de az arcuk rezzenéstelen, a mozdulataik inkább beállítottak, mint féktelenül szenvedélyesek. Hát bizony, ilyen látszólagos apróságokon múlik, hogy valaki igazi művész-e, vagy sem. Számomra ők nem azok, pedig még helyezést is elértek. Míg a gálára be sem jutó, lengyel, Rodolfo hagyományait követő zsebtolvaj bűvészt, Rafal Waluszt fergetegesen szellemes előadásmódja miatt annak tartom. A Withoust Socks nevű orosz bohóc trió remek színészi képességekkel is rendelkező, nagyszerű humorú csapat.

Lehetetlen mindenről beszámolni, de feltétlenül fontos még szót ejteni a Lyrical Circus Late Night Show-ról, amiben zömében a szerelmes, erotikus, akár fülledten erotikus számok domináltak, költői szépséggel egymás után szerkesztve.

Nagy elismerés illeti a Fővárosi Nagycirkusz stábját és vezetőjét, Fekete Pétert a fesztivál megszervezéséért, lebonyolításáért, és a fesztiválalapító Kristóf Istvánt. Utóbbi 19 évig igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt, és a gálán, mielőtt átadott egy díjat, nagyobb tapsot kapott valamennyi fellépőnél. És ez így van rendjén. A fesztiválon méltó módon megjelent a múlt, és ugyancsak megjelent a jövő.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!