Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Hosszú oldal - Természetes fény

Népszava|2018. jan 23. 06:02
[A+ A-]

A zöldséges a piaccsarnok legeldugottabb sarkában áll. Ez az utolsó üzlet a folyosón, természetes fény nincs. Amikor ideköltöztem, könnyes búcsút kellett vennem a Hunyadi tértől, első dolgom volt hát feltérképezni az itteni piacot. Ezt a boltot kapásból kihúztam a listáról.

A piac fontos. Az ember pénzért megveheti a honvágyat: kissé kajla dáliacsokrot, mintha csak a Mama kertjéből szedték volna. Naspolyát, ami élete első albérletére emlékezteti, ahol nem volt szabad ennie a naspolyából. Málnát, ami csak majdnem olyan finom, mint a Papa kertjében. Meg aztán akad, ami nem pénzért kapható.

Már hónapok óta jártam a csarnokba, amikor bosszantani kezdett, hogy nem értem, miért áll olyan hosszú sor a hátsó üzletnél. Az áru nem szebb, mint máshol. A folyosó nem teszi bizalomgerjesztővé. Fogtam magam, és beálltam a sorba. Jobb felől kanyarogtunk a kassza irányába, a kezem ügyében kissé fonnyadt uborkák és itt-ott lefóliázott fél sárgadinnyék, amikből gondosan kivágták a hibás részeket. Kettővel előttem idős úr állt kissé kopottas, de tiszta zakóban. Elvett egyet közülük. Fél kiló krumplit kért meg még valamit, nem figyeltem igazán. Csak az eladónő mondatára kaptam fel a fejem: a dinnye ajándék, tessék egészséggel elfogyasztani. Ekkor hirtelen jelen idejűvé változott a pillanat. Előttem negyvenes nő szolid, de drága ruhában. Törve beszéli a magyart, nem is tő-, inkább töredékmondatokban. Aminek nem tudja a nevét, arra bocsánatkérőn rámutat, az eladó pedig lassan, artikuláltan elmondja: alma, szilva, burgonya. A kukoricánál felnevetnek, a középkorú nő viccesnek találja a szót.

Hogy van? – kérdezi az eladó, mire a nő kihúzza magát, és ékezetek nélkül feleli: koszonom, jol. Viszonozza a kérdést, mire az eladó olyan boldogan válaszol, mintha soha életében nem kérdezték volna még meg tőle, hogy van.

Csevegnek picit, az eladó lassan, tagoltan elmondja, hogy a kukoricát csak tizenöt percig kell főzni, olyan zsenge. A nő próbálja ismételni, de a zs betűbe beletörik a bicskája. Nevetnek, elbúcsúznak. Én jövök.

Hallotta? – lelkendezik. – Másfél éve lakik itt, és már így megy neki a magyar! Minden alkalommal tanulunk egy új szót. Norvég. Még sosem voltam Norvégiában, de nagyon szép lehet. Maga volt már?

Voltam. Nagyon szép – bólogatok. – Az oslói operaház egy csoda.

Sárgabarackot kérek. Kétféle van: hatalmas, egészségesnek tűnő barackok az egyik, apró, ütődött szemek a másik ládában. A kicsit vigyem, kacsint rám az eladónő, nem valami szép, de garantáltan finom. A nagyot a finnyásak miatt tartja, de rajtam látja, hogy értek az áruhoz. A kezemben tartott kukoricákra mutat: maga nem városi lány, felbontás nélkül is a legjobb csöveket válogatta ki. Mennyibe kerül az uborka, kérdezi mögöttem egy idős hölgy, a kicsit fonnyadtakra mutatva. Az eladó lehetetlenül alacsony árat mond, s hozzáteszi: megérkezett a friss zöldbab, reggel meg is pucolta, tudja, hogy a néni ízületes keze már nem bírja az ilyesmit. Már fizettem, de csak állok bambán. Olyan kedves, duruzsoló hangon beszél, hogy az ember legszívesebben itt maradna sütkérezni a fényében.

Csepelyi Adrienn