Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Vastagh Zoltán: Az igazságos növekedés nyomában

Népszava|2018. febr 3. 07:45
[A+ A-]

MACRON REFORMJAI ELLEN TÜNTETŐK - Nemcsak a gazdasági fejlettség, a politikai akarat is formálja az újraelosztást FOTÓ: AFP/JULIEN MATTIA

Hosszan lehetne sorolni azokat a nem anyagi természetű problémákat, amelyeket az anyagi egyenlőtlenségek és ezek újratermelődése okoz egy társadalomban. Mindenekelőtt azzal a gyakori tévképzettel kell leszámolni, amely az újraelosztásban csak a szegények segélyezését látja és láttatja, s amely sokakban azzal párosul, hogy az újraelosztás „túlzott mértékét”, illetve az ezzel járó magas adókat a segélyek csökkentésével látja orvosolhatónak. Az állami kiadások döntő részét ugyanis sem Magyarországon, sem Európában, sem pedig a világ többi országában nem a szegények segélyezésére fordítják, de még a tágan értelmezett „szociális kiadások” sem haladják meg szinte sehol az állami kiadások ötödét, a GDP-arányos kiadások tizedét. Az azonban kétségtelen, hogy e tekintetben jelentős eltérések figyelhetők meg az egyes országok között. Általános tendenciaként megfogalmazható, hogy gazdaságilag fejlettebb országokban átlagosan magasabb, míg a fejletlenebb országokban alacsonyabb az újraelosztás és a szociális feladatokra - ezen belül is a segélyezésre - fordított GDP-arányos kiadás mértéke. Emellett azonban számszerű adatokkal az is alátámasztható, hogy mind a fejlett, mind a fejletlenebb országok csoportján belül jelentős eltérések vannak az állami újraelosztás belső szerkezetét tekintve, amelyek elsősorban nem a gazdasági fejlettség szintjével, hanem az adott társadalomban uralkodó politikai ideológiákkal, illetve az ezekhez illeszkedő intézményes mechanizmusokkal függenek össze.

Három elosztási modell

E különbségeket három típusba sorolhatjuk: megkülönböztethetünk liberális, konzervatív vagy korporatista-etatista, illetve szociáldemokrata vagy másként skandináv modellt. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az elsőt nagyon szerény színvonalú társadalombiztosítás és a rászorultság igazolásához között segélyezés, a másodikat ennél szélesebb körű és nagyobb volumenű jóléti rendszer, de egyúttal az egyenlőtlenségek fenntartásának igénye, a harmadikat pedig a mindenkire kiterjedő magas színvonalú univerzális jóléti ellátások és az egyenlőtlenségek mérséklésének igénye jellemzi.

Az állami újraelosztás e modellekre jellemző sajátosságai adnak bizonyságot arra, hogy egyrészt nemcsak a gazdasági fejlettség határozza meg, hanem a politikai akarat is formálja az újraelosztást, másrészt pedig arra, hogy gazdasági teljesítmény tekintetében nincs túlzottan nagy különbség közöttük. Úgy tűnik ugyanis, hogy gazdasági fejlettségtől függetlenül mindhárom modell működőképes lehet, és nem veti vissza a gazdasági teljesítményt, ha következetesen vezetik be őket. A brit és az ír neoliberális, az osztrák és a német konzervatív, illetve a finn és a svéd szociáldemokrata modell is képes magas és növekvő GDP-t produkálni, és tendenciájukat tekintve egyik sem tűnik sokkal hatékonyabbnak a másiknál.

Az európai szegény országok körében kevesebb lehetőség kínálkozik a modellek teljesítményének összevetésére, tekintve, hogy többé-kevésbé mind liberális. Közülük a balti államok, vagyis Észtország, Lettország és Litvánia azok, amelyek a legmesszebbmenőkig átvették a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által javasolt neoliberális modellt. Mellettük két délkelet-európai országban, Romániában ás Bulgáriában is kis újraelosztással működik az állam. Hozzájuk képest a visegrádi négyek (V4) közé tartozó lengyeleknél, szlovákoknál és nálunk – három olyan ország esetében tehát, amely között viszonylag kicsi volt a gazdasági fejlettségbeli eltérés az 1990-es évek közepén – nagyobb az újraelosztás mértéke. Noha ezen országok jobban hasonlítanak a nyugat-európai konzervatív, korporatista-etatista modellhez, alapvetően mégis inkább liberálisak. A szociáldemokrata társadalomszervezési modellhez hasonlítható országra egyáltalán nincs példa Kelet-Európában. Ami azonban a volt államszocialista országok példáján is megmutatható, az az, hogy az alacsony újraelosztási arány önmagában nem garantál nagyobb gazdasági sikert. A rendszerváltáskor ugyanis mind a baltiak, mind a délkelet-európai országok szegényebbek voltak a visegrádiaknál, azonban míg az előbbiek ma már előrébb tartanak, utóbbiak még mindig lemaradnak mögöttük.

Mire költ a magyar állam?

A „magyar modell” bár sok tekintetben hasonlít a többi visegrádi országéhoz, több lényeges szempontból eltér ezektől (is). Itthon az állami költségvetés a GDP 50 százalékát teszi ki, amit már-már a szociáldemokrata modellhez hasonlíthatnánk, ha nem kellene beleszámítanunk ebbe az államadósság törlesztésre fordított kiadásokat is. A megmaradó 46 százalék feletti érték azonban még így is a legmagasabb a volt államszocialista országok között. Ehhez képest viszont a tágan értelmezett szociális újraelosztásra fordított kiadások arányában - ide értve a segélyek mellett a nyugdíjakat is - sokkal inkább a neoliberális modell jellegzetességeit tükrözik vissza a hazai adatok. Akár összességükben nézzük az adatokat (a hazai 15 százalékos szociális kiadási aránnyal nemcsak az EU-15 régi tagállamának átlagától maradunk el 5 százalékponttal, de még a liberális Egyesült Királyság arányát sem érjük el), akár csak a szűken vett munkanélküli ellátásokat tekintjük, ahol csak a Bulgária, Románia és Szlovákia fordít arányaiban kevesebbet erre a célra. Még a neoliberális balti államok is többet fordítanak rá. Emellett a nyugdíjkiadások terén sem közelítjük meg a fejlett európai országokat, nem hogy a skandináv államokat. Ebben a tekintetben a baltiakénak felelnek meg a magyar arányok, és relatíve még Bulgária és Románia is többet költ nálunk.

Látnunk kell, hogy a szociáldemokrata modell magyarországi bevezetése elsősorban nem pénzkérdés, hiszen a magyar állam arányaiban most is majdnem annyit költ, mint a skandinávok. Miközben azonban a magyar államnak a skandináv modellre jellemző bevételei vannak, szociális kiadásai a neoliberális modellre jellemzőek. Márpedig amennyiben ez a helyzet, joggal tehetjük fel a kérdést: ha nem a szociális biztonság megteremtésére, akkor mire fordítja a magyar állam ezt a tömérdek pénzt?

A magyar állam európai összehasonlításban két dologra költ túl sokat: önmagára, vagyis az állami és önkormányzati bürokráciára, valamint gazdaságfejlesztésre. Ezt önmagában persze nem lehetne felróni, ha a gazdasági növekedés számai visszaigazolnák ezt a többletráfordítást. De ez sajnos egyáltalán nem mondható el.

Hogyan lehetséges, hogy bár a neoliberális balti országok sem az egyikre, sem a másikra nem költenek ennyit, mégis gyorsabban növekednek, mint mi? Ennek egyik legfőbb oka az lehet, hogy nem a tőkének nyújtanak támogatást és nem az állami vezető- és kiszolgáló rétegeknek, hanem a munkaerőnek és a munkaerő képzettségi szintjét a 21. századi globális gazdaságban is versenyképessé emelő közszolgáltatásoknak. Ezzel szemben Magyarországon éppen fordítva; viszonylag sokat költünk a tőke támogatására és a bürokráciára, és túl keveset a (jövőbeli) munkaerőre és a szegényekre.

A legkevésbé hatékony

Súlyos tévedés, illetve csúsztatás, hogy a Magyarországon az állami újraelosztás a szegényeket támogatná, és ez túl nagy terhet róna a közép- és felső osztályokra. A „magyar modell” az elosztás fő arányaiban sokkal inkább a tőkét és a viszonylagos jómódban élő bürokráciát támogatja a munkaerővel és a relatíve (de sok esetben abszolút értelemben véve is) szegénységben élőkkel szemben. Emellett, mint az máshonnan is tudható, az állami újraelosztás minden alrendszerének jelenlegi működési módja a közép- és felső osztályoknak kedvez; legyen szó akár infrastruktúráról, lakáshitel-támogatásokról, iskolákról és egyetemekről, akár az egészségügyi ellátórendszerről, a nyugdíjrendszerről vagy az adókedvezményekről.

Így a jelenlegi állami újraelosztás is hozzájárul ahhoz, hogy aki gyerekként szegény és képzetlen családba született, az felnőttként is szegény és képzetlen maradjon, majd idő előtt szegényen és képzetlenül haljon meg. Ez egy olyan tény, ami morális szempontból is nehezen védhető, de hatékonysági szempontból, a társadalom életminősége és a magyar gazdaság globális versenyképessége szempontjából bizonyosan káros.

Magyarországon a rendszerváltozást követő negyedszázad alatt létrehoztuk Európa talán legkevésbé hatékony és egyik legigazságtalanabb újraelosztási modelljét, amely nem hatékonyabb, mint a tőkés piaci elosztás, de nem is egyenlőbb, nem is szolidárisabb és nem is igazságosabb annál. Egy ilyen állam fenntartásához csak egy szűk gazdasági- és politikai elitnek, a legfelső osztályoknak fűződhet valódi érdeke. Ezért a középosztályoknak tudatosítaniuk kell magukban, hogy ők nem a munkanélküli szegényekkel szemben vesztesei az újraelosztásnak, hanem a „felső tízezerrel” szemben. Ameddig hisznek azoknak a politikai ideológiáknak, amelyek a gazdasági növekedés nevében (amelyből ők is alig részesednek) a nagytőke (legyen az nemzetközi vagy hazai) támogatását szorgalmazzák, ahelyett, hogy az emberi tőkébe való befektetésért és a szociális biztonság megteremtéséért szállnának síkra, addig a középosztályok életminősége sem fog érdemben javulni és a társadalmi problémák is mindig újra fognak termelődni.

Egy szociáldemokrata politikai erőnek olyan programot kell letennie az asztalra, amely nem a dolgozó középosztályok ellenében, az ő véráldozatuk árán támogatja a szegényeket, de nem is elkülönített alrendszereket működtet számukra, hanem olyanokat, amelyek képesek tágra nyitni a középosztályokba vezető utakat, és egyúttal lehetővé teszik az oda tartozók számára is a gyarapodást és megakadályozzák az onnan való kiesést. Csak egy ilyen program alapozhatja meg az alsó- és középosztályok szövetségét, ami nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy végre a magyar államot is a „köz” szolgálatára kényszeríthessük.

Vastagh Zoltán

Lájkoljon minket a Facebook-on is!