Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Kácsor Zsolt: Valaki tegye már vissza a levegőt!

Népszava|2018. febr 3. 07:35
[A+ A-]

FOTÓ: TÓTH GERGŐ

A címben idézett mondat egy autóbuszon hangzott el, méghozzá egy rendkívül rokonszenves sofőr szájából, aki végső megoldásként kérte az utasok segítségét. Többek között az enyémet is, csakhogy ugye nekem eddig még életemben eszembe nem jutott, hogy egy autóbuszon a levegőt – úgymond – vissza lehetne tenni. Eleve ugye: honnét? Honnét kell visszatenni a levegőt? Másodszor pedig: vajon hová kell visszatenni? Nemigen értettem a problémát.

Pedig a vezetőülés felől hallatszó felszólítás egyértelmű volt. A sofőr másodszor is megismételte nyugodt, kedves, már-már barátságos hangon

– Kérem, valaki tegye vissza a levegőt!

Egy buszmegállóban álltunk valahol Gazdagréten, de nem tudtunk elindulni, mert a második ajtóval volt valami gond. Kinyílt, becsukódott, sziszegett, majd nem mozdult, majd megint kinyílt, és becsukódott újra, azaz önállósította magát. Ez igen, hümmögtem, ilyen egy igazi lázadó. Egy munkamegtagadó. A második ajtónak elege lett. Hát van ilyen, hogy egy szerkezet a függetlenséget választja.

A legviccesebb az volt, hogy a felszállni akaró utasok azt hitték, hogy a sofőr szórakozik velük. Pedig dehogy. Szegény buszsofőr meg akarta oldani a problémát, a gond az volt, hogy az ajtó nem engedelmeskedett. Megközelítette egy nyugdíjas nénike, mire sziszegve becsukódott az orra előtt. Szerintem magában még röhögött is, mármint nem a nénike, hanem az ajtó.

Segíteni akartam a szegény sofőrnek, de nem tudtam, hogyan kell visszatenni a levegőt. Különben is, amilyen forradalmi lázban égek, azonnal közéleti tartalmat tulajdonítottam a hangszórókból fölhangzó felszólításnak: tegyük vissza a levegőt! Ez ránk férne, bólintottam. Igen, egy kis levegő, azt végre vissza kellene tenni. Amiből az következik, hogy korábban volt, és most nincsen.

A vezető látta, hogy nem boldogul az utazóközönség, ezért kaptunk még egy kis segítséget:

– Az ajtó fölött van egy kör alakú üvegfedél, alatta van a kapcsoló.

De hiába. Belátta, hogy buszilag képzetlen utasokkal van dolga, ezért fölállt a vezetőülésből, odament az ajtóhoz, kinyitotta az üvegfedelet, benyúlt, mire az ajtó sziszegett, és kinyílt, majd becsukódott. A sofőr visszaült, csinált egy próbát, megnyomta az ajtónyitás gombját, de az ajtó csak röhögött. Pontosabban szisszent egyet, és nem nyílt. Ekkor a megállóban megjelent egy utas, megnyomta az ajtó nyitógombját KÍVÜLRŐL, mire az ajtó sértődötten kinyílt. Ettől kis vidámság támadt az utasok körében, úgyhogy a felszálló nem értette, hogy mit röhögnek rajta. Leült, várta, hogy induljunk, de nem indultunk. A sofőr hiába nyomogatta a gombot, az ajtó nem nyílt. Az újonnan felszállt utas méltatlankodva nézett körbe, látszott rajta, hogy nem érti. S eléggé meglepődött, amikor a sofőr beleszólt a mikrofonba:

– Valaki visszatenné a levegőt, kérem?

Néztem döbbent arcát, és örültem, hogy én már túl vagyok a képzésen. Én már tudom, mi a teendő. De ekkor már nem csak én voltam kiokosítva, hanem mindenki más, hiszen mindannyian láttuk a sofőr által elfordított kapcsolót. Ott a megoldás! Az üveg alatt! Úgyhogy egy ötven körüli férfi boldogan ugrott is a haszontalan második ajtóhoz, s láttam az arcán, hogy mennyire izgatja a feladat. Lobogott a szemében a kezdeményezés tüze, s kissé irigyeltem is, hogy megelőzött. Mert az az igazság, hogy én is mozdultam a levegőt visszatenni. Még sosem tettem vissza levegőt buszon. De jó, itt a lehetőség. Teszek valami hasznosat. Például ráadom a levegőt. Vagy leveszem. Nem is tudom, de valamit csinálok. Úgy értem, nem maradok tétlen. Elkéstem azonban, mert az ötven körüli úr már boldogan kotorászott az üvegfedél alatt, mire én felpattantam az ülésből. A szerencsés ember valamit jó irányba fordíthatott, mert az ajtó fájdalmasan fölszisszent, s megadta magát: engedelmeskedni kezdett. A sofőr próbaképpen nyitotta, zárta, nyitotta, zárta, az ajtó pedig dolgozott, mint a kisangyal.

– Köszönöm szépen – mondta a sofőr, mire az utazóközönség egy emberként felsóhajtott. No lám csak, véghez vittünk valami fontosat. Visszatettük a levegőt. Igaz, nem tudtuk, hogy honnét, nem tudtuk, hogy miképpen, de sikerült.

Elindultunk, s valahol a Szent Pio atya térnél járhattunk, amikor azt vettem észre, hogy többen is az ajtót bámulják leplezetlen izgalommal. Hátha elromlik megint az ajtó. Hátha vissza kellene tenni a levegőt megint. Azt láttam a cselekvésre kész emberek szemében, hogy szinte szurkolnak a második felvonásért. Láttam rajtuk, hogy legközelebb nem kell nekik kétszer mondani, ők ugrani fognak, és a levegőt: visszateszik.

Az az igazság, hogy engem is izgatott a feladat. Most már tudtam, hogy igen, igen: meg lehet csinálni. Kicsit közelebb húzódtam a második ajtóhoz, hogy ha szükség lesz rám, azonnal akcióba tudjak lépni. De láttam, hogy az ötven körül úr, az előző akció büszke hőse is az ajtót fixírozza, s nagy izgalmában még az ajkát is megnyalta: ő is készült. Mi aztán visszatesszük a levegőt. Igaz, nem tudjuk, hogy honnét, nem tudjuk, hogy miképpen, de egy biztos: sikerülni fog.

Kácsor Zsolt

Lájkoljon minket a Facebook-on is!