Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Nagy Gábor Miklós: Lisszaboni déjà vu

Népszava|2018. febr 3. 07:15
[A+ A-]

A repülőgép éles balkanyarral fordult rá a városra. Északról még kimerészkedett a víz fölé, így az óceán felől érkezett. Balra lent az Április 25-dike híd, a hatalmas, vörös acélszerkezet ível át a Tejo felett, két pillére közt kaput nyitva az Atlanti-óceánra. Nyugatabbra, innen sokkal nyugatabbra, egy másik öbölben egy formájában, színében és méretében is nagyon hasonló híd egy másik óceánra nyílik. Furcsa déjà vu.

A gép lassan befejezte a kanyarodást, és érezhetően ereszkedni kezdett. A fülében és a gyomrában is érzi az ember a gyors süllyedést, és vele a megérkezés izgalmát. Alattunk, előttünk a város, a hátunk mögött pedig végtelen hosszan elnyúlva az Atlanti-óceán. Jobbra lent, egyre közelebb az udvarán ezüstösen fénylő olajfáival a Szent György vár, és már látszik vaskos falaival a régi katedrális is, talán a legöregebbek egyike a vén Európában. Lassan ezeréves a székesegyház, ahol a boltívek és a hatalmas márványkövek alatt lovagok és lovagkirályok fáradt csontjai porladnak. Az öles falak között imákat sóhajtottak már jóval azelőtt is, hogy a kíváncsiak és a bátrak, Diaz Bertalan és Vasco da Gama kihajóztak innen, csak mert kerestek valamit, és mert nem hagyta nyugodni őket egy makacs gondolat, hogy talán vezethet út a tengeren át is Indiába.

Lent pedig a hét dombra épült város, amelyet - úgy tartják - az emberi történelem legnagyobb vándora és csavargója, Odüsszeusz alapított egykoron. A legnyugatibb város, valaha a világ legnagyobb és leggazdagabb birodalmának központja, a maga mediterrán rendezetlenségével, a szűk utcákon, az azulejo csempékkel borított házak közt kanyargó, régi 28-as villamossal, a Rossio tér fekete-fehér díszkövezetével és galambok lepte szökőkútjaival, a parkokkal, a virágzó narancsfákkal és a Szabadság sugárút, az Avenida da Liberdade zöld tengelyével.

Egy éles balkanyar után Nyugat felől, a végtelen óceán felől érkezik a repülőgép. Hazaérkezés ez is, mint egykor a felfedezőké, a hét tenger csavargóié, akik bármerről érkeztek is meg, mindig Nyugatról hajóztak be Lisszabon dokkjaiba.

Igazán csak a Tejo…

…torkolata fölött, a régi katedrálisban, a kilencszáz éves falak közötti időtlen térben érti meg az ember, hogy porból vétetett és porrá lesz, és hogy ebben az isteni körforgásban ez a por nem más, mint a csillagok pora. A középkori boltívek alatt megérti, hogy az emberi test porának atomjai éppen úgy tizenhárom milliárd évesek, mint a végtelen űrben csavargó üstökösök csóvájának pora, mint a homok a Tejó torkolatában, Cascais napsütötte strandjain, vagy mint a kilencszáz éves katedrális hatalmas kövei közül pergő habarcs málló homokszemei. A Szent Jeromos kolostorban, Vasco da Gama sírja mellett megérti azt is, hogy a megtett út hossza mennyire relatív. Az Igreja do Carmo romos falai között pedig, ahol a gótikus boltívek, mint a csontváz fehér bordái olyan valószerűtlenül ívelnek téren és korokon át, dacolva a pusztító idővel és az örök gravitációval, olyan büszkén és merészen, szinte lebegve a csupasz ég alatt, hogy megérti az ember, mennyire múlékony az élet, hogy stroboszkópként felvillanó képek sűrű füzére csupán a történelem, és hogy múlandó benne minden egyes ember. De megérti azt is, hogy a haláltól sem kell félni. Mert a test is csak kósza porrá lesz megint, csak egy apró darabja lesz a Föld nevű égitestnek, nem egészen nyolc és fél percnyire a Naptól, valahol a Tejút pereméhez közel, és az atomjai kóbor csillagporként száguldanak tovább még hosszú évmilliárdokon át a világegyetem végtelen pályáin.

De ahhoz, hogy Isten…

…jelenlétét érezze az ember, nem kellenek templomok. Nem kellenek a középkori falak és a gótikus boltívek, és nem kellenek harangos tornyok, freskós mennyezetek és tömjénes oltárok sem. Isten legalább olyan erőteljesen ott van az Atlanti-óceán felől szüntelenül fújó szélben Cabo da Rocánál, az európai kontinens legnyugatibb pontján, a sziklaszirten, száznegyven méter magasan az óceán fölött. Lent valami fáradhatatlan és elemi erővel, fehér habok közt verik a sziklákat a hullámok, hallani a szüntelen morajlást, a kövek elmormolt imáját, és vele az óceán felől fújó, állandó, tengerillatú szél suttogó hangját.

Onde a Terra se acaba e o mar começa – Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik. A költő, Luís de Camões sorai olvashatók itt az emléktáblán, a hatalmas kőkereszt alatt, márványba vésve az örökkévalóságnak. És az ember érzi, hogy nem csak a Föld és a tenger határa ez, hanem a Föld, a tenger és az ég találkozása is egyben, a három térfogat határa ez, igazi alappont. És ebben a három térfogatban megindító erővel érezni a végtelent és a végtelen szabadságot. A tengeri széllel beléd költöző Istent.

Azt mondják, kell, hogy legyen…

…egy pont, egy gravitációs alappont, ahol azt érzed: a helyeden vagy a világban, ahol mindennél erősebben érzed az otthonlétet. Nem abban az értelemben persze, amit a bútorok jelentenek; a papucs az ágy mellett, a hamutartó a párkányon, a csorba kávésbögréd, a tollad az íróasztalon, mindig a kezed ügyében, vagy éppen a fogkeféd a fürdőszobai tükör előtt a polcon. Ez az otthon-érzés más. Ez valami nehezen megfogható otthon. Talán a fontosabb, az igazi otthon.

Ez az érzés Lisszabonban tört rám először, majdnem húsz éve talán, a Praça da Figueirán vagy a Rossión, nem is tudom már. Elemi erővel tört rám, szinte szédültem tőle, miközben biztosan álltam, két lábbal a Földön. Furcsa kettősség volt ez: valami kozmikus szédülés, talán az időutazó szédülése, egy furcsa jetlag a téren és időn át. És egyszerre, minden szédüléssel együtt is biztonságban éreztem magam. Hogy a lélek bugyraiból, mélyről, valami előző életekből felszakadó emlék lehetett-e az oka, nem tudom, de azt éreztem, hogy itt vagyok és mindig is itt voltam otthon. Felnéztem balra, a cédrusokkal teli Szent György-várra, aztán jobbra, az Igreja do Carmo romjaira. Néztem a csempézett házakat, néztem a narancsfákon a virágokat, éreztem a tenger sós illatát, és tudtam, hogy itt van körülöttem az európai történelem, benne az én személyes történelmem, az előző életeim történetei, én pedig itt állok, szédülve és biztosan mindennek a kellős közepén.

Carne de Porco à Alentejana...

Így nevezeik azt a hagyományos portugál egytálételt, amiről a leginkább a mi pörköltünk jut az eszembe. Gondosan egyenletes kockára vágott és egy éjszakán át pácolt sertéshúst pirítanak meg apróra vágott hagymán – itt még a hagyma is annyira más –, néhány gerezd fokhagymán és aprított paradicsomon, sóval, borssal és hogy színe legyen, egy teáskanálnyi pirospaprikával fűszerezik, majd fehérborral felöntik és párolják. Amikor pedig már szinte teljesen puhára főtt a hús, amikor már az illatok és a színek is olyan nagyszerűen összeállnak, ízbeli összhangzattanból színjeles produkcióként, mint ahogyan egy nagyzenekarban a finom szólamok teszik teljessé és katartikus erejűvé a szimfóniát, akkor a főzés utolsó néhány percére, amolyan grand fináléként frissen vágott petrezselymet és apró kagylót kevernek bele.

Lisszabonban leginkább ezt eszem, vagy grillezett kardhalat friss, vegyes salátával a Bairro Alto macskaköves sikátorainak vagy a Rossio és a Praça do Comérció közötti utcák apró éttermeinek valamelyikében, ahol furcsa halak és rákok várnak türelemmel és némán a sorsukra az akváriumokban, vagy hevernek már bevégeztetve, de szemmel láthatóan frissen egy-egy nagy tálcányi jégen. Egyszerű, csempézett falak közt, kockás abrosz mellett ebédelek, hozzá észak-portugál vinho verdét kérek, szó szerinti fordításban zöld bort, ami persze a nevével ellentétben minden, csak éppen nem zöld - fehér, vörös vagy éppen rozé viszont egyaránt lehet. De mindenképpen fiatal bor, zöldfülű még, nemrég palackozott, friss, könnyű és szénsavas. Egészen más műfaj, mint az éveken át parafadugós palackban érlelt, édes, nehéz és erős vintage portói.

Nagy Gábor Miklós

Lájkoljon minket a Facebook-on is!