Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Két választás Magyarországon

Népszava|2018. febr 9. 06:01
[A+ A-]

A cím triplán megérdemelné az idézőjelet. Hiszen egyrészt Mikszáthtól van, másrészt a kettővel ezelőtti, a legutóbbi, illetve az idei választás összehasonlítására is illik. Érdemes tehát némi emlékezetfrissítéssel hozzájárulni annak megértéséhez, mi is az elkövetkező két hónap és az utána megtartott voksolás tétje.

2010-ben kétfordulós volt a választás, és 386 képviselői hely sorsa dőlt el. 750 kopogtatócédula összegyűjtése volt a feltétele az egyéni indulásnak. Egy cédula csak egy jelölté lehetett. Háromféle lista is volt (helyi, kompenzációs és országos). A végleges mandátumok közül 176 volt az egyéni, 210 a listás, azaz 54,4 százalék.

2014-ben egyfordulós lett a rendszer, és 199 főre csökkent a parlament létszáma. Ebből 106 az egyéni, 93 a listás mandátum, ez a helyek 46,7 százaléka. A kétszer akkora körzetekben csak 500 aláírás kellett az egyéni jelöléshez, és egy választópolgár akárhány jelöltnek is aláírhatott. A választókerületek nemcsak nőttek, hanem a határuk is módosult. Csak egy lista maradt, az országos. A töredékszavazatok a győztest is segítették. Először szavazhattak a környező országokban kettős állampolgárságot kapott nemzettársaink, levélben, ám csak listára. Sok úgynevezett „kamupárt” indult a választáson, s ez gyakran úgy osztotta meg a voksokat, hogy a győztes csak minimális előnnyel ért célba.

A 2014-es eredményeket érdemes az előzőekhez is hasonlítani. Ezt bármelyik olvasó megteheti, az adatok hozzáférhetők az interneten. 2010-ben a második fordulóban csak három mandátumot tudott szerezni az ellenzék. Így jött létre a biztos kétharmad, volt benne öt tartalék mandátum is. De érdemes figyelni az egyéni és a listás eredmények eltérését. Listán a Fidesz-KDNP csak 43 százalékot szerzett, összességben pedig 68 százalékot.

2014-ben ez a kontraszt, azaz a szavazatok és a voksok közötti divergencia még nagyobb lett. A sok változás a győztesnek kedvezett. A részvételi arány kisebb volt, mint az előző első fordulóban, vagyis 61,24 százalék. 84 regisztrált párt próbált indulni, de „csak” 18 tudott országos listát állítani, 27 párt szerzett 5 százaléknál kevesebb szavazatot, de ezek egyúttal az 1 százalékot se érték el. Négy párt listája lett 5 százalék feletti, ezek kerültek be a parlamentbe.

Érdemes megnézni az egyes eredmények a hátterét. A Fidesz-KDNP a szavazatok kereken 45 százalékával a mandátumok kereken 67 százalékát szerezte meg (ez 133 hely, a mérleg: plusz 22 százalék). Az MSZP a szavazatok 26 százalékával a helyek 19 százalékához jutott hozzá (38 képviselő, a mérleg mínusz 7 százalék). A Jobbik 20 százaléka 12 százaléknyi helyet érdemelt (23 mandátum, a mérleg mínusz 8 százalék), s az LMP 5 százaléknyi voksa 2,5 százaléknyi helyet hozott (5 képviselő, a mérleg mínusz 2,5 százalék).

Látható, hogy úgy lett meg a minimális kétharmad, hogy erre az összes – választásra elmenő – szavazópolgár kereken 45 százaléka hatalmazta fel a kormányt alakító pártszövetséget. Ebben az objektív okok (a megalapozott választói szimpátia) mellett közrejátszott a körzetek átrajzolása (erről a napokban került napvilágra egy akkori megjegyzés), a győzteskompenzáció, az aránymódosulás az egyéni körzetes mandátumok javára, s a már említett kamupártos nevezés. S mindezeknél is erősebben az a megkésett és ellentmondásos koordináció, amit a második helyezett választási szövetség produkált.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy a legkisebb bejutó pártra, az LMP-re országosan 268840-en szavaztak, s a rögtön mögötte következő Munkáspártra 28260-an (0,56 százalék). A nagy szakadék tizedannyi választót jelent. Az utolsó tíz lista egyenként 1000 alatti voksot kapott, a legutolsó 11 mindegyike valamelyik nemzetiségi önkormányzat országos listája volt.

A választások utáni elszámolásban (állami finanszírozás, jelölőlisták késlekedő leadása) a választási bizottságok 2,1 milliárd forint bírságot szabtak ki, s ennek a 0,6 százalékát sikerült beszedni.

A történelemben nagyon ritka az ismétlési lehetőség, de az adatokból azt sejthetjük, hogy négy évvel ezelőtt az előző választási törvény keretei között is hasonló eredmény született volna. S mielőtt az idei választásra irányítanánk a figyelmünket, nézzünk vissza 1990-ig, csak a részvételi százalékokra tekintve. (A számok jelentése: első forduló, második forduló, a kettő átlaga százalékokban.) 1990: 65,11 - 45,54 - 55,32; 1994: 68,92 - 55,12 - 62,02; 1998: 56,26 - 57,01 - 56,63; 2002: 70,53 - 73,51 - 72,02; 2006: 67,83 - 64,39 - 66,11; 2010: 64,20 - 46,64 - 55,22; 2014: 61,24.

Tanulságos a százalékok változása mind az egyes választások, mind a két forduló között. A legnagyobb legitimitása a 2002-es választásnak volt, ezután következik a 2006-os és az 1994-es, mindegyik 60 százalék feletti átlaggal. Az első és a hatodik választás közel azonos átlagú, mindegyik a második forduló jelentősen alacsonyabb százaléka miatt. A két csoport közé került, választóvonalként és kakukktojásként az eddigi utolsó, azaz a hetedik, a maga egyfordulósságával.

Érdemes nézni a „vetésforgót” is. Fogalmazzuk meg azt, ami már úgyis látszik: az eddigi három legmagasabb átlagot mindig a baloldali-liberális összefogás győzelme hozta, azaz a választói aktivitás eddig egyféle tendenciát eredményezett: 65 százalék felett balliberális, az alatt konzervatív-jobboldali győzelmet. Tehát a százalékok is mutatják, hogy az otthon maradók is „szavaznak”.

Két hónappal az évtized harmadik menete előtt feltehetjük a kérdést: van-e mindennek az ismeretfelidézésnek valamilyen jelentősége, netán haszna? Lehetne-e belőle okulni? Segítheti-e valamennyi párt összes – egyéni és listás – jelöltjét, magukat a pártokat, s főleg a választásra figyelő, a választásokon rész venni akaró, netán tudatosan otthon maradni akaró választópolgárokat abban, hogy a lehető legigazságosabban, legtárgyilagosabban, a haza jövőjét legjobban szolgáló módon tervezzék meg a saját teendőiket?

S vajon folytatódik-e a szabályosság, felülkerekedik-e most a baloldal?

Polák István nyugdíjas könyvtáros, pedagógus