Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Tüzes ló - Az öreg padlás

Népszava|2018. febr 9. 06:07
[A+ A-]

A mi padlásunknak préselt farost illata van, ami alól itt-ott előbújik a szigetelésként szolgáló szúrós üveggyapot. A dobozokba halmozott könyveknek ázottpapír-hangulatuk van, pedig csepp nedvesség sem éri őket, a gyerek plüssjátékai pedig akkor is babaszagúak, ha már rég kiszállt belőlük a kamillás hintőpor, a popsikenőcs és a hipózott pelenka különös elegye. Sosem tudtam megmagyarázni, miből is áll össze a maga kémiai valójában a "babaszag", csak azt tudom, hogy időnként a legváratlanabb helyzetekben csap le rám: egy zöldségüzlet hátsó sufnijában, egy székre vetett bőrkabát meleg kipárolgásában, a szilvalekváros derelyére szórt levendulás porcukor gőzölgő felhőjében.

Ez a padlás még túlságosan fiatal, nincs benne sok izgalom, ha csak az nem, hogy fognak-e egeret csokival csalizott csapdáink, vagy hogy a tüzelő nőstény cicánk körül napok óta vágyódó búgással keringő kandúrunk nem a nagypapa féltve őrzött karácsonyi díszeit rejtő kartondobozt spricceli-e oldalba a territóriumát kijelölő utánozhatatlan ájerrel.

Bezzeg a nagyanyám padlása, az padlás volt!

A kockává alakított hajdani parasztház betonpadlós előszobájából döngölt földlépcsők vezettek a cseréppel borított tető alá. Nagyanyám kétévente meszelte a patyolatfehér feljáró falát, így aztán maszatos kézzel sosem lehetett felmenni a titkok tágas birodalmába. Ahogy ebéd előtt kezet kellett mosni - a kútból hozott friss vizet egy lukas hokedlibe simuló fehér bádoglavórba öntötték, sárgás flóraszappannal sikáltuk a kezünket, majd dédanyám monogramos vászontörölközőjével szárítgattuk -, úgy nyílt meg a padlás is csak a tiszta praclik előtt. Amúgy is ünnepszámba ment a feljutás, mert kézmosás ide vagy oda, az öregek nem szerették, ha a gyerekek a padláson játszadoznak. Még tán összekeverjük a kis zsákokba külön-külön szortírozott fehér-, meg tarkababot, vagy bebújunk nagyapám katonaládájába, ahová a krumplis zsákoknak való szőtt tekercseket gúlázták. Futkározásunk felverné a hosszú rudakon sorjázó kolbászok, szalonnák és füstölt sonkák érlelődő csendjét, kacagásunkra összeborzolódnának a Szabad Föld és a Ludas Matyi spárgával kötözött évfolyamai.

Szomorú, de az ismerős, mégis zárt és titokzatos világ azokban a hetekben tárulkozott ki leginkább, mielőtt a házat bontani kezdték. Régóta nem élt már senki, aki őrizte volna a rendet, de találtam tarkababot, igaz, a zsákot egér rágta, s a szemek szétszóródva hevertek. Kolbász, szalonna és sonka sem volt a gerendák közötti tartórúdon, de a spárga, ami hajdan tartotta őket, még ott lógott, nagyapám katonaládájában pedig vitézül állták a sarat a krumplis zsáknak való vásznak is.

A régi újságokat lapozgatva villant belém: senki se látta, senki se ellenőrizte, de mielőtt feljöttem volna, kezet mostam, noha a meszelt fehér fal már inkább szürke volt, s a döngölt földlépcsőket vastagon lepte a por.

Doros Judit