Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Ungvári Tamás: az elit nem azt jelenti, hogy valaki műveltebb nálam

Népszava|2018. febr 9. 05:45
[A+ A-]

Fotók: Tóth Gergő

Szembenézni a múltunkkal – Ungvári Tamással új könyve kapcsán az idő relativitásáról beszélgettünk, és azt is megtudtuk, miért hívogatta Füst Milán a szerző édesanyját.

- Amikor a könyvbemutatón az egyes műveken belüli időkezelésről beszélt, az operai pillanat jutott eszembe: az a különleges időpillanat, amelyben a rossz nyelvek szerint a főhőst leszúrják, de ezután még tíz percig képes áriázni. Van kedvenc operai pillanata?

- Flotow Mártáját láttam először életemben, tizenhárom évesen. Az opera a műfajok királya. Nincs jobb nála, de nem tudják, mert nem ismerik. Nehéz műfaj, történelmi képződmény. Nem tudom, van-e még, születik-e még. Leporelló áriája a kedvencem. Önnek?

- Tosca nagyáriája.

- Az nekem egy kicsit híg. Mozartnál jobb nincs. Amerikában egy teljes évig a Varázsfuvola ment az autónkban. A gyerekeim az utolsó taktusát is kívülről fújják.

- Saját életéből tud olyan pillanatot, amit visszahozna?

- Megváltoztatta az életemet, amikor először hívtak meg Cambridge-be. Akkor hosszú ideig nem kaptam útlevelet. Az a három hónap, amíg vártam az útlevélre: az a pillanat, amit soha nem ismételnék meg. Az a pillanat viszont, amikor megkaptam, örökké tart.

- Máshogy érzékeli most az időt, mint harminc éve?

- Igen, az életkor múltával az emberbe belopódzik a félelem, hogy ennek a játéknak egyszer vége van. Bár én semmitől nem félek 14 éves korom óta, azért nagyon ritkán eszembe jut, hogy nem fogom látni az unokáimat. Vagy, hogy valaki ír egyszer egy jobb könyvet az időről. Valószínűtlen, de megtörténhet.

- Na, jó, fordítsuk komolyra a szót: melyik a legjobb könyv, amit az időről írtak?

- Jorge Luis Borges írásaiban minden ott van, amit az időről tudni lehet. A könyvemben elemzem egyik írását. A történet egy kivégzés története. Az áldozat teljes évet él át a felsorakozott katonák előtt. Befejezi a drámáját, amit addig nem volt képes. Egyetlen pillanatba Borges egy teljes év történetét zsúfolta be.

- Ön hogyan ír?

- A lefekvés utáni órában írok, aztán elalszom, reggel pedig szó szerint tudom, amit kitaláltam. Van egy hatalmas jegyzetkatalógusom, de én mindent megtanulok. Szerencsére jó memóriám van.

- A memória valamilyen értelemben időfogalom?

- Teljesen rejtelmes dolog, nem értem, hogyan működik. Mindenki szeretne sokáig élni, de amikor megöregszik, elkezd panaszkodni. Én fordítva vagyok: örülök annak, hogy ennyit éltem, és rajongok azért az életkorért, amiben vagyok, mert ez van. A memóriám adottság. Hétköznapi memóriám, persze, nekem sincs. Nem emlékszem, hová raktam a kabátomat, de tartottam nemrég egy előadást Fieldingről, idézni kellett tőle, a harmadik fejezet első ötven sora eszembe jutott. Kivételes memóriám van, de nagyon sokat edzem.

- Hogyan?

- Ezer trükkje van. Vegye elő a Népszavát: a Vélemény rovatot, az első bekezdést, és olvassa nagyon tüzetesen. Tizedszerre szó szerint el tudja mondani, leírni. A memória egy fizikai-tudati izom. Ahogyan sportolok, úgy a memóriámat is tudom edzeni. Tanár vagyok, tudom, hogyan kell magam tanítani.

- Önmagát könnyebb tanítani vagy másokat?

- Ötven éve tanítok, volt, amikor nagyon jó tanár voltam, máskor kevésbé. Ha túl sokat követeltem, akkor rossz tanár voltam. Most doktori iskolában tanítok, tudja maga, milyen nehéz? Én nem tudnék ma ledoktorálni. Amerikában úgy mentem be az osztályterembe: kérem, maguk nem ismernek engem. Minden, amit tanítok, felesleges. Én nem vagyok autó, amibe bele lehet ülni, semmire se vagyok jó. Ha ezek után is maradnak, akkor jó.

- Maradtak?

- Egyre nőtt a tanítványaim száma. Nem nagy dicsőség, nagyon sok a rossz tanár.

- Önnek kijutott a remek tanárokból.

- Nekem csak jó tanáraim voltak, pedig nem vagyok udvarias ember. Tanított Komlós Aladár, a legnagyobb magyar kritikus. Füst Milán is tanárom volt. Tíz évig jártam hozzá minden délután. Ha nem mentem, anyámat hívta fel. Írtam egyszer Gelléri Andor Endréről egy cikket. Az öregúr Szigligeten volt, elküldtem neki. A cikk öt gépelt oldal, az ő válasza tizenöt. „Ostoba, rossz a mondat” – ilyenek. Én úgy tanultam, hogy ostorral vertek. Húsz év volt, mire a mondataim rendben lettek. Megmondom magának, ki tanított meg írni: a kisfiam angoltanára. Amikor szegény fiú nagyon fáradt volt az amerikai egyetemen, néha én írtam meg a házi feladatát. Visszajött a tanár úr véleménye: te fajankó! És oldalakon át magyarázta, mi miért nem jó. Én akkor már egyetemi tanár voltam, özönlöttek hozzám a diákok. A tanár urat Hyattnek hívták, a fiam mondta is: papa, te nem tudsz „hyattül”… Nos, akkor megtanultam hyattül.

- Fontos ma még a műveltség?

- A műveltségi mánia kiveszett. Miért legyek művelt, ha az oligarcha holnapután négy elemivel elveszi a pénzem? Ha az elit nem azt jelenti, hogy valaki műveltebb nálam. A tanáraim, amikor megismertem őket, rongyos kabátban jártak. De tanultak, mint az őrültek.

- A könyvbemutatón azt mondta: volt kor, amikor Magyarország a kontinens többi részéhez képest jelen idejű volt, s aztán lemaradt.

- Lemaradt. Érdekes módon, amíg az elátkozott Monarchia tagjai voltunk, egy világbirodalomé, addig a világ itt történt Bécsben és Budapesten. A Nyugat 1908-ban indult, olyan bolyban jöttek a tehetségek, amilyenre addig nem volt példa.

- Hogyan fordulhat ilyesmi elő? Mármint a lemaradás.

- Kiszakadtunk a Európából. Megtörtént valami, amit egyetlen történelem sem tud elviselni: amikor kirázzák az embereket az otthonukból. Az első világháború után 400 ezer erdélyi közhivatalnok jött át, voltak, akik vagonban aludtak. Az emberek gyökereit nem lehet kitépni. Utána jött a holokauszt. Egy központi kataklizma, történelmi választóvonal, nem lehet utána ugyanúgy élni és gondolkodni, mint azelőtt.

- De akkor mit tehetünk?

- Vissza kell szerezni a népek becsületét. Ha én valakinek a lakásába beköltözöm, ami nem az enyém, elvész a becsületem. Hány nemzedéken át történt mindez? Nem csak a holokausztnak vannak túlélői – mint én –, hanem azoknak is, akik beköltöztek az apám lakásába. Miként magyarázza el a gyerekének, hogy ez nem az ő lakása volt? Ezeket nehezen lehet kibeszélni. Új eszményeket kell kitűzni: én mától fogva becsületes vagyok. Van a becsületnek értéke, senki ne mondja, hogy nincs. Önmagában is jó érzés: ne lopj! Szembe tudok nézni emberekkel. Háziasítani, domesztikálni kell saját magunkat. A kutya is farkasoktól jön, de most már barátságos, és kedvesen nyalogatja a kezünket. Nekünk meg kell tanulnunk együtt élni a történelmünkkel. Aminek egy jókora részét sokan eltagadják. A németek megpróbálták megtanulni, miként éljenek együtt a történelmükkel, több-kevesebb sikerrel. Vállalni kell: igen, megtörtént, bocsánatot kérünk.

- Finnország mindössze százéves. Úgy tűnik, náluk felgyorsult az idő, hogy ennyi év alatt ilyen messzire jutottak.

- Teljesen igaz. Régi paraszti társadalmak, megtanultak valami mániákus becsületet. Nekik nem Bolond Istók volt a hősük, nem Döbrögi, hanem ott voltak komoly emberek, akik azzal szórakoztak, hogy megmentik a másikat. Nem a földéhség volt jellemző rájuk, hanem az adomány. Arról nem is beszélve, hogy Skandináviában száz év szociáldemokrácia volt a biztosíték. A népek, akik nem kooptálják az elesetteket, vesztenek. A migráció nagy kérdés politikailag. De az igazi kérdés az, mit teszek a szomszédommal.

Névjegy
Széchenyi-díjas és József Attila-díjas magyar író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, az irodalomtudományok akadémiai doktora. Legutóbbi könyve Mi az idő? címmel a Scolar kiadónál jelent meg.

Csepelyi Adrienn

Lájkoljon minket a Facebook-on is!