Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Csókás Máté: Útmutató vagy útvesztő?

Népszava|2018. febr 10. 07:35
[A+ A-]

Fotó: Népszava

(Bartus Tamás – Soós Eszter Petronella: A mégiscsak szociáldemokrata. Tanulmányok Fejtő Ferencről. Budapest, Kossuth Kiadó, 2017. 173. o.)

A közelmúltban Bartus Tamás és Soós Eszter Petronella tollából egy kecses kis könyvecske jelent meg, amelyben Fejtő Ferenc életművét próbálják patikamérlegre tenni, elkerülve egyoldalú magasztalását vagy elutasítását. Az olvasó ezen figyelmeztető útjelző birtokában futhat neki a könyvnek, amely bár nem ígér többet, mint az alcím - Tanulmányok Fejtő Ferencről –, de az életmű egy-egy szeletéről, problematikájáról és egy-egy kevésbé ismert epizódjáról kaphatunk érdekes képet.

Fejtő Ferenc (1909-2008) baloldali gondolkodó halála óta lassan 10 év telt el, a szerzők éppen ezért elérkezettnek látták az időt az életmű értékelésére. Ez nem kis feladat, annak tudatában, hogy legalább 70 esztendőt ölel fel, a XX. század minden fordulatával és keserű tapasztalatával egyetemben. Ez a tény nemcsak a feldolgozásra, de a befogadásra is súlyos teherként nehezedik. Ugyanakkor, ahogy a szerzők fogalmaznak: „volt és van is valami izgalmas az emberben, akit a kommunisták fasisztáznak, a fasiszták kommunistáznak” (28. o.)

Fejtő mozgalmas és hosszú életében maga is változott, sőt az önkorrekció és a vita lényeges eleme volt, bár a baloldali keretből – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – sohasem lépett ki. Kétségtelen az Érzelmes utazás szerzője más árnyalatot mutat, mint A népi demokráciák történetét megfogalmazó vagy akár a Történelmi lecke Orbán Viktornak című írás Fejtője. A szerzőpáros ezért is szakaszolta az életművet az alábbiak alapján:

1. Korai szakasz, (1931-1949). Ebben az időszakban Fejtő egy rövid kommunista epizódot eltekintve megtér a szociáldemokráciához, szerzőként és szerkesztőként egyaránt jelentős tevékenységet fejt ki, amiből kiemelkedik a Szép Szó szerkesztése és József Attilával való szoros barátsága. Az életműnek ez az „irodalomtörténeti” korszaka a ’80-as évek óta alaposan feltárt, Agárdi Péternek köszönhetően egy máig érvényes önálló monográfia áll rendelkezésünkre a témára vonatkozóan, ezért erről kevés szó esik a jelen kötetben.

2. A végleges emigráció időszaka (1949-1989). Egy előzetes megjegyzés: Bár Fejtő már 1938-ban kénytelen volt elhagyni Magyarországot, de a magyar közélettel való kapcsolata erős és stabil maradt, amíg ezt a sajtóviszonyok megengedték. A második világháború időszaka számára is a kényszerű hallgatás éveit jelentette, de azt követően szerzőként és szerkesztőként ugyanolyan energiával vetette bele magát a magyarr közéletbe. Az igazi törést a Rajk-per hozta, amikor is a franciaországi magyar nagykövetség sajtófőnöki tisztségéről nem egyszerűen lemondott, de hivatalosan is menedékjogot kért. Fejtő ekkor lett a Nyugaton ismert és elismert Kelet-Európa szakértő, lényeges munkái is főleg francia és olasz nyelven jelentek meg. Ebből a korszakból néhány írását megismerhette már a magyar olvasó is, köszönhetően a rendszerváltás után megindult újrafelfedezési és fordítási hullámnak, ugyanakkor a szerzőpárossal egyetértve, e sorok szerzője szerint is lenne még bőven teendő. A könyv egyik érdeme, hogy megismertet bennünket a Franciaországban élő Fejtő szellemi útjával, aki De Gaulle tábornok kritikus csodálójaként, a baloldali gaulleizmustól fokozatosan jutott el Mitterrandig.

3. A „hazatérés” időszaka (1989-2008). Indokolt az idézőjel, mivel Fejtő Párizsban maradt, nem költözött haza, de sokat utazott Magyarországra és a nyarakat rendszerint itthon töltötte. Tehát formálisan helyesebb lenne kétlakiságról beszélnünk. A hazatérés azonban indokolt abból a szempontból, hogy az életmű teljes (újra)felfedezése, a nagyszámú könyvkiadások, fordítások és újrakiadások mind a rendszerváltás utáni időszakra tehetők igazán. Fejtő azonban nemcsak a „nagy idők nagy tanúja” és a „baloldal nesztora” szerepét játszotta, hanem elég markáns és kritikus véleményt fogalmazott ebben az időszakban a 3. köztársaság állapotairól, egészen 2008-ban bekövetkezett haláig.

4. „Ami azután következett”. A szerzőpáros az életmű befogadásának, a kritikai recepció korszakának nevezi ezt a máig tartó, így a jövőbe nyitott időszakot. Fejtő életművének feldolgozása a már említett Agárdi-kötettel indult meg ténylegesen 1982-ben, s ha az azóta eltelt időszakot nézzük, akkor inkább a baráti hangú visszaemlékezések, a tanúk, mintsem a tények domináltak – erre legjobb példa a Hommage á Fejtő Ferenc címmel megjelent 1999-es kötet. A szóban forgó és előttünk fekvő könyv éppen ezért az objektivitás irányában tett lépésnek is tekinthető.

Baloldali alapállás

E kronológiai kitérő után a szerzők leginkább Fejtő kiadatlan háborús naplóinak szentelik magukat, amiből az olvasó egy alapos, inkább eszmetörténeti, mintsem időrendi betekintést kaphat Fejtőről. Azzal persze lehetne vitázni, hogy a szerzők mennyire és miben voltak szemérmesek, amikor hősük egzisztenciális válságáról, házassági mélypontjáról inkább fél- vagy negyedszavakban szóltak, illetve Fejtő szépirodalmi terveit mai szemmel ítélték el vagy meg. Mindenesetre úgy vélem, az esszé- és közíró Fejtő stílusa igazán irodalmi, így nem veszítettünk túl sokat azzal, hogy az irodalomtól végleg az elemzés felé fordult.

A háborús naplók jövőbeli feldolgozásával és kiadásával megismerhetnénk egy magyar emigráns tehetetlenség-érzését, egzisztenciális vívódását, eszmei útját és kapcsolatrendszerét. Röviden, egy mélyen emberi, az Érzelmes utazásban megjelenő, sötétebb tónusú Fejtő tárulna elénk újra. Nem beszélve arról, hogy a történeti kutatás szempontjából érdemes lenne összevetni a Horthy-Magyarországot és a Vichy-Franciaországot is.

A szerzőpáros megemlít néhány szempontot, amely a Fejtő-életmű befogadását megnehezíti vagy éppen megterheli; ilyennek ítélik a korunkban gyengélkedő baloldali alapállást. Úgy véljük, ezzel nincs semmi baj, egy politikailag elkötelezett és könnyen vitatkozó embernél ez inkább előny, mintsem hátrány, legfeljebb tévedései vagy éppen kritikus meglátásai tanulsággal szolgálnak a jelenre és a jövőre nézve. Így nem tartom olyan kardinálisnak kérdésnek Fejtő állítólagos párttagságait – a tagságnál sokkal fontosabb, hogy mikor, mit és hova írt. Márpedig, hogy 1948-ig, a folyóirat megszűnéségig a magyar szociáldemokrácia hivatalos elméleti lapjába, a Szocializmusba írt – méghozzá komoly lélegzetvételű elemzéseket –, lényegesebb, mint a párttagság megléte vagy nem-megléte.

A Szocializmus utolsó megjelent számában egy ma is érdekes, bár kevésbé idézett Fejtő írás található, amit a Kommunista Kiáltvány 100. évfordulója alkalmából vetett papírra. Ebben a következőket írta: „Marxtól nem hitigazságokat örököltünk, hanem módszert és irányt” és rögtön siet leszögezni, hogy Marx és Engels munkáját nem lehet szent szövegként kegyelettel megközelíteni, azt kell megvizsgálni és elsajátítani belőle, ami máig érvényessé teszi. Pont a kiáltványból vezeti le, hogy a politikai-gazdasági fejlődés bizonyos lépcsőfokait nem lehet egyszerűen átugrani. Ezt voltaképpen a ma is érvényes szocdem alapállásnak kéne tekintetünk.

Zsidó és keresztény

Ugyanilyen szempont az életmű megterhelt befogadása során Fejtő sajátos vallásossága, felvállalt, de problematikus keresztény-zsidó önképe, amit négy nagyobb lélegzetvételű munkájában járt körül. A Heine-tanulmány inkább egy, önmaga számára (is) írott történelmi példa- és előkép, amiben számára is tisztázódott az esszéista arcél az irodalmi kísérletezővel szemben.

Fejtő számára a vallásosság mindig is hangsúlyos volt, így a katolikus hitre való áttérés sem érdekből, hanem belső meggyőződésből eredt. Kissé érdekes, de pont ez a perlekedő hit vitte ezt követően a kommunista radikalizmushoz, mondván „nem lehet olyan egyházzal azonosulni, ami közömbös a szegények iránt” (102. o.), hogy aztán megállapodjon a „permanens reformizmusnál”. Ezért, amikor önnön zsidóságáról, katolikusságáról és a vallásosságról ír, akkor akarva-akaratlanul a (messianisztikus) kommunistákkal perel.

A Magyarság, zsidóság címmel írott művét - a szerzőkkel együtt magunk is úgy hisszük - jobban fel kellene fedezni, mert érdekes kérdést boncolgat a hazai zsidóság történelmi útjának ismertetésén túl. Jelesül: hogyan viszonyulhat egy zsidó a holokauszt tudatában önnön zsidóságához. A kommunista válasz ebből a szempontból kecsegtetően hatott: a kiválasztottság-tudatot nem a közös üldöztetés, hanem az élcsapat-logika váltotta fel. A másik válasz a jelenleg reneszánszát élő disszimilációs tendencia, amit fogyatkozó hazánkra és a felvilágosodásra nézve egyaránt tragédiaként kell értékelnünk. A harmadik választ hivatalosan meghaladta az idő, ez az „elfelejtés”, a „túl vagyunk” rajta álláspont, amit a ’60-as években olyan nagyszerű filmek örökítettek meg, mint Fábri Zolltán Utószezonja vagy Sidney Lumet-től A zálogos.

Fejtő válasza azonban teljesen eltérő és unikális, mivel ő a zsidóságot amolyan megőrzendő „kulturális örökségként” fogja fel (121. o.), amit A zsidó és az Úristen, valamint az Isten, ember, ördög című műveiben tárgyalt részletesebben. Itt a szerzőpáros siet leszögezni, hogy Fejtő szövegeit szerzőjük teológiai hiányosságai miatt érdemes úgy olvasni, mint egy Bibliát olvasó ember töprengéseit (127. o.). A fentiek alapján nem véletlen, hogy Fejtő Ferenc temetésén egy katolikus pap, egy zsidó rabbi és egy evangélikus lelkész is jelen volt.

Magyar belpolitika

Végezetül, ennél is érdekesebb, hogy a rendszerváltás után jó ideig a jelenlegi miniszterelnökkel szimpatizál. Ez lassan megszűnik, majd annál erőteljesebb bírálatba fordul át, e folyamat kicsúcs,osodása a már hivatkozott Történelmi lecke Orbán Viktornak című írás. A szerzők, úgy érzem kissé túl sokat foglalkoztak a Szentesi Zöldi-afférral és kevesebbet a Schöpflin-vitával. Amennyiben azonban az volt a céljuk, hogy bemutassák a jobboldal vitastílusát és munkamódszerét, akkor kétségtelen megérte a kitérő.

A balliberális pártokkal való viszonya kapcsán inkább egy érdekes anekdotafüzért kapunk, mintsem elemzést, bár a szerzők igyekeztek főleg a ’90-es évek elejét jól megvilágítani, hogyan változott át Fejtő SZDSZ-szimpátiája MSZP-közelivé. Bár a szerzőpáros siet leszögezni, az idős Fejtő Horn Gyulában minden tisztelete mellett egy ravasz posztkommunistát látott, mint ahogy az MSZP-t is inkább volt állampárti képződménynek, semmit megújult szocdem pártnak tartotta. Ebben, őszintén megvallva, igaza volt. Igaza volt abban is, hogy a jobb napokat látott pártba olyan embereknek kellett volna bekerülniük a ’90-es években és az ezredforduló környékén, akiknek legalább halvány fogalmuk van arról, mit is jelent a szocializmus, mint olyan.

A tárgyalt fejezet kétségtelenül legérdekesebb pontja a Gyurcsány-kérdés. Gyurcsány az ezredfordulón személyes karizmájával elvarázsolta és szirénhangjával elcsábította a baloldalt, úgy tűnt, hogy ő lesz az az ember, aki fogában tartva átviszi a baloldalt a túlsó partra. 2006 tavaszán ez még így látszott. 2006 őszén mindenkit hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy Fejtő szavaival élve egy „dilettánsban” (158. o.) bízott a baloldal és az ország. Ezt Fejtő maga is belátta-beismerte.

A kötet 7 tanulmányt tartalmaz, de az írások nagy része a korábban egy-egy alkalomra készült előadás vagy cikk kibővített változata, ezért elkerülhetetlen, hogy esetenként többször ismétlésekbe botlik az ember, amit a hullámzó stílus és a szövegben maradt nyelvi, szerkesztési és formázási hibák megnehezítenek.

Összességében elmondható, hogy a könyv alapján egy árnyalt Fejtő-képet kapunk. Ha az egyre jobbra sodródó világban politikai tisztánlátását vesszük alapul, úgy "út-vesztőnek" kell tekintetünk; ellenben, ha humanista és baloldali alapállását nézzük, úgy Fejtő Ferenc közelebbi és távolodó múltunk egyik "út-mutatójaként" értékelendő.

Csókás Máté

Lájkoljon minket a Facebook-on is!