Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Hosszú oldal - Art deco

Népszava|2018. febr 13. 06:05
[A+ A-]

Ez a klub a legeslegjobb helyek egyike az egész univerzumban: ülünk, teázunk, zenét hallgatunk, és zenéről beszélgetünk. Rajtam kívül mindenki nyugdíjas. Néha meghívnak vendégnek, olyankor eldobok mindent és jövök: jó itt. Fogom a teámat, és tizenöt perccel kezdés előtt elfoglalok egy széket az üres nézőtér első sorában, hogy átnézzem a jegyzeteimet. Ma egy kicsit jobban izgulok a szokásosnál. Az öltözködésemre mindig nagyon figyelek: minden lázadásom ellenére fontosnak érzem megtisztelni az eseményt, a jelenlévőket.

Ma azonban nem tudtam kedvem szerint felöltözni, ami feszélyez, mert ez az utolsó hely a Földön, ahol tiszteletlennek szeretnék tűnni. De a hátam csupa seb: néhány napja tetoválták csak, és csillagokat látok, ha bármi is hozzáér. Így aztán egy elöl zárt, hátul alaposan dekoltált ruhát vettem fel, reménykedve abban, hogy nem tör ki a botrány.

A nézők kezdenek beszállingózni a terembe. Egy idős hölgy néhány székkel mellém, két másik mögém telepedik. Halkan, szinte suttogva beszélgetnek. Elmélyülten lapozgatom a jegyzeteimet, amikor kérdés üti meg a fülem:

Kedveském, ezt a csodálatos art deco mintát meg ki tetoválta a hátára?

A kérdésfeltevő hetven körüli, fehér hajú hölgy, arcán inkább őszinte érdeklődést látok, mintsem szörnyülködést. Gondolom, látszik rajtam a döbbenet, így immár mindhárman felém fordulva várják a választ. Elmondom, hogy eredeti art deco épületdíszekből és motívumokból tervezte a mintát egy grafikusművész barátnőm.

Nagyon szép, művészi munka, rögtön látszik rajta – mondja az egyik mögöttem ülő hölgy. A többiek egyetértőn bólogatnak.

Nem bírom ki, hogy ne mondjam el, mennyire boldog vagyok, hogy beazonosították a vonatkozó stílust, úgyhogy vagy másfél percen át ömlik belőlem a panasz: eddig még senki sem tudta elsőre megmondani, hogy ez egy art deco minta. Hol hatvanas éveket emlegettek (hát élet ez?), hogy törzsi motívumot (te jó ég!). Mélypontként pedig – irgalom atyja! – valaki kiejtette a szitokszót is: nonfiguratív. Mind a négyen egyszerre hördülünk fel, mintha csak Janacekre mondta volna valami ostoba, hogy romantikus.

Szörnyű, hogy manapság milyen műveletlenek az emberek – így a mögöttem ülő.

Szörnyű – helyeselünk mindannyian.

Az art deco csodálatos – mondja a hölgy mellettem.

Illik is magához – jegyzi meg a harmadik. – A frizurája is épp olyan, mint egy némafilm-színésznőé!

Tényleg! – lelkesülnek fel mindannyian, és próbálják eldönteni, kire hasonlítok legjobban. Megállapodunk Louise Brooksban.

Ugye, fekete marad a minta?

Igen, úgy érzem, az art decóhoz ez illik igazán.

Nagyon jól gondolja. Ez így szép, letisztult.

És mondja csak, kedveském: nagyon fáj? Mármint amikor tetoválják. Én sosem mertem kipróbálni.

Őszintén? Rettenetesen – sütöm le a szemem, mire kitör belőlünk a nevetés.

Hát akkor miért csináltat mégis ekkora mintát?

Mert szeretem – tárom szét a karom, mire a mellettem ülő hölgy közelebb hajol, mintha valami bizalmasat akarna közölni velem, és finoman felszegett állal kijelenti:

Én is!

Csepelyi Adrienn