Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Ungváry Krisztián: A tények védelmében

Népszava|2018. febr 17. 07:30
[A+ A-]

FOTÓK: BUNDESARCHIV

Karsai László szerint Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy nem menthette meg a gettót, mert szerinte nem létezett terv a gettó elpusztítására. Hiába gondolta tehát minden releváns személy 1945-ben, hogy létezett ilyen terv, hiába támasztották alá ezen meggyőződésüket a sorozatos tömeggyilkosságok a gettó területén, hiába vallottak erről többen a Népbíróság előtt, egyértelművé téve hogy az SS és a nyilasok közös akciójáról van szó.

Létezett-e a terv?

Karsai úgy állítja be, mintha a népbírósági anyagok kevésbé lennének forrásértékűek – azokban a köteteiben amelyekben ezen anyagokra támaszkodott, még másképp gondolta… Az az érv pedig, hogy azért sem létezhetett ilyen terv, mert nem került elő róla a nyilas korra datálható írásos bizonyíték, a 15 ezer budapesti zsidó áldozat tükrében sajátosnak mondható. Még sajátosabb, amikor a terv írásos verziójának hiányát Karsai már úgy interpretálja, hogy ez arra bizonyíték, hogy az érintetteknek „eszük ágában sem volt” védelmet kérni ez elől. Karsai is tudja, hogy a budapesti nyilas és SS-iratok kevesebb mint 1 százaléka maradt fenn, válogatása tehát rendkívül szelektív és az, hogy ő nem talált meg valamit, még nem bizonyíték arra hogy az irat nem is létezett. Az pedig már az abszurd kategóriába tartozik, amikor Karsai szerint azért sem létezhetett ilyen terv, mert az antiszemita Solymossy és Lőcsei rendőrtisztek, a gettósítás felelősei nem árulták ezt el a zsidóknak (és egyébként ebben a kérdésben Karsai állításával ellentétben iratokkal támasztható alá, hogy nem hittek nekik a gettó vezetői). A nyilas tettesek éppen a vélt „zsidó bosszú” miatt kívántak leszámolni mindenkivel és eszük ágában sem volt tervükről írásos bizonyítékokat gyártani, nem beszélve arról, hogy az ostrom alatt keletkezett nyilas iratok 99 százaléka amúgy is eltűnt. Péchy Blanka így emlékezett erre a lélektani szituációra: „A tiszt elbeszélte, hogy a zsidókat ingre vetkőztetve lelőtték a Duna parton és a vízbe dobták. – De nem az a baj, hogy csinálták – mondta –, hanem hogy meghagytak belőlük, mert amíg írmagjuk marad, az mind bosszúálló disznó lesz.” Márai Sándor pedig így: „Két diakonissza beszélget: Az egyik: – Egészen bizonyos, hogy a nyilasok valamilyen szörnyűségre készülnek a gettó ellen. – A másik: – Sajnálom a szerencsétleneket, de talán jó ez így, mert akkor nem lesz alkalmuk bosszút állni.”

Karsai abból a semmilyen bizonyítékkal alá nem támasztott hipotézisből indul ki, hogy Szalai Pál összebeszélt barátaival, hogy előadhassa legendáját. Ezzel szemben a helyzet az, hogy a Karsai által is említett személyek (Szalai, Szabó, Perjési, Kubissy) térben és időben eltérő alkalmakkor tettek ugyan vallomást, mégis egységesen vallották azt, hogy történt egy találkozó Schmidhuber vezérőrnagynál a gettó megsemmisítésének terve kapcsán. Mindegyikük egységesen vallotta azt is, hogy létezett terv a gettó megsemmisítésére (csak Lucska Vilmos tagadta, hogy ebben személy szerint szerepe lett volna – ez is mutatja, hogy vallomását nem veréssel szedték ki belőle, mert akkor éppenséggel ezt is kiverhették volna). Nidosi Imre Budapest nyilas parancsnoka annak ellenére vallotta be ezt a történetet, hogy számos más tömeggyilkosságot letagadott (amit az akasztófa alatt aztán mégis bevallott). Így semmi alapja sincsen annak, hogy azt feltételezzük, kényszerrel tettek magukra terhelő vallomást. Ráadásul minderről az 1966-os zuglói nyilasok perében Bükkös György is nyilatkozott. Figyelemre méltó hogy az események után 21 évvel is emlékezett arra, hogy „Szalai Pál rendőrtiszt akadályozta meg a gettó felrobbantását.” Teljesen érthetetlen tehát, hogyan gondolhatja Karsai azt, hogy „semmiféle komolyan vehető bizonyíték nincs, hogy Szalai vagy Kubissy és Sédey járt Schmidhubernél.”

Karsai fontosnak tartja megemlíteni, hogy Szalai 1945 októberi ítéletében nincsen szó a gettó megmentéséről. Ez azonban nem meglepő, mivel az ítélet felmentette Szalait és csak azokra a kitételekre reagált, amelyeket vele szemben vádként fogalmaztak meg.

Karsai azzal kívánja hitelteleníteni Perjési Ferencet, hogy baráti viszonyban volt Szalaival. Ez azonban nem bizonyíték arra, hogy vallomása hazugság. Perjésinek 1945-ben nem volt pere, csak igazolási eljárása, amiben igazolták és ennek során ez szerintem azért nem került említésre, mert az ügyben Perjési szerepe csak egy hír átadására korlátozódott, míg más ügyekben sokkal fontosabb volt. Igaz, először a Nidosi-féle perben van adat arra, hogy Perjési elmondta ezt a történetet. Más kérdés, hogy Perjési anyagai rendkívül hiányosak és az sem zárható ki, hogy korábban is nyilatkozott erről, de az a dokumentum selejtezésre került. Amennyiben vallomását összebeszélés alapján tette volna, akkor Karsai adós annak magyarázatával, hogy miért mondja el a gettó elleni merénylet megakadályozását – ami Karsai szerint nem létezett – 1945-ben tőle függetlenül Kubissy és miért ismeri el ennek tényét a más bűnöket tagadó Nidosi és Lucska, illetve 21 évvel később Bükkös valamint Per Anger?

Schmidhuber közbelép

Kubissy vallomása csakugyan pontatlan. Azonban a vallomását teljesen képzetlen személyzet vette fel. Nem igaz, hogy egy szóval sem említette, hogy Schmidhuber segítségével mentette meg a gettót. Vallomása így hangzik: a gettó lemészárlását „megakadályoztam azáltal, hogy Schmidhuber német tábornokhoz elmentem Sédeivel”- ez viszont csak az az alkalom lehetett amelyről Szalai is beszél, csak éppen kicsit elferdítve a tényeket (kegyesen elsiklott afelett, hogy nem magától ment oda, hanem éppen Schmidhuber rendelte be és nem ő adott parancsot neki hanem fordítva). Nem véletlen, hogy Kubissy későbbi vallomásainál, amikor kihallgatói már ismerték a Szalai-féle verziót, nem tért vissza erre többször.

Fontos tudnia az olvasónak, hogy az a vita, amelyet itt lát, nem köztem és Karsai, hanem a kérdésben véleményt nyilvánító összes történész és Karsai között zajlik. Hogy csak a magyar nyelven megszólaló legfontosabb személyeket említsem: Randolph Braham, Szekeres József, Lévai Jenő és Sipos Péter egyaránt tényként fogadják el, hogy létezett a gettó ellen pogrom terve és hogy ezt végső soron Schmidhuber akadályozta meg. Sipos csupán annyiban képviselt ez ügyben különvéleményt, hogy kizártnak tartotta, hogy a kérdésben Schmidhuber önállóan döntött volna.

Schmidhubert illetően más bizonyítékok is vannak. Nem sokkal korábban – feltehetően január 9-én vagy 10-én – Wallenberg is megkereste őt a gettó ügyében. Per Anger, a svéd követség másodtitkára, Wallenberg segítője arra emlékezett, hogy amikor értesült a tömeggyilkos tervről „követelte, hogy a német parancsnok, Schmidhuber tábornok akadályozza meg a mészárlást. Máskülönben tesz róla, hogy Schmidhuber az akasztófán végezze, amint megjönnek az oroszok. Schmidhuber megrettent Wallenberg szavaitól, leállította a gettó ellen tervezett műveletet. Így járult hozzá Wallenberg újabb hetvenezer élet megmentéséhez.”

Emléktáblát neki

Per Anger sajnos arról nem nyilatkozott, hogy magán a tárgyaláson is jelen volt-e. Az is nyilvánvaló, hogy Schmidhuber nem a felelősségre vonástól félt, életével ugyanis katonaként amúgy is leszámolt már. Döntésének mozgatórugóit erkölcsi megfontolásokban kell keresni. Beszámolóját alátámasztja Veres Tamás, Wallenberg fényképésze, aki több alkalommal is elmondta, hogy Wallenberg január 10-e körül tárgyalt egy német tiszttel, aki egy papírt adott arról, hogy német katonáknak tilos a gettóba belépni, mert az védelem alatt áll. Karsai Per Anger kötetét azzal kívánja hitelteleníteni, hogy abban elírások szerepelnek. Ez igaz, és egyáltalán nem meglepő, hiszen Per Anger levéltárak látogatása nélkül írta visszaemlékezését. Adatok eltévesztése és fikciók közlése viszont nem ugyanaz. Karsaival is többször előfordult már hogy tényeket összekevert, ettől azonban nem állítanám róla, hogy fikciókat gyárt. Fiktív tényeket Per Anger nem írt és erre Karsai sem szolgáltat bizonyítékot, ezzel szemben megkapta a „Világ Igaza” elismerést. Az pedig, hogy a Veres által említett papír nem maradt fenn, éppenséggel nem cáfolja Veres állítását. Összesen tehát nyolc tanú van Schmidhuber mellett, ebből három a „Világ Igaza” kitüntetettje.

Karsai azt írja, hogy „Európában sehol nem emlékeznek meg kegyelettel, gyásszal a náci Nagynémet Birodalom katonáiról.” Ezt rosszul tudja, mert ahol vannak német katonai temetők, ott kegyelettel és gyásszal emlékeznek meg róluk. Azonban itt nem ez a kérdés. Nem azt kívánom, hogy minden katonának állítsanak emléktáblát, hanem csak azt, hogy a bizonyítottan zsidó-mentő és semmilyen háborús bűnt el nem követő Schmidhubernek tegyék ezt meg – hasonlóan más zsidó-mentő Wehrmacht-katonához, akiknek számos országban van emlékhelye.

(Karsai László az utolsó pillanatban, anélkül, hogy Ungváry Krisztián reagálni tudott volna, még módosított írásán. Ezért Ungvárytól elnézést kérünk - a szerk.)

Ungváry Krisztián

Lájkoljon minket a Facebook-on is!